Gyönyörű szép estét mindenkinek. Íme itt a következő rész. Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? Kezdem a rosszal. Nem lesz 50 részes a blog, fölösleges tovább húzni, még egy esetleg kettő rész lesz és az epilógus és ennek a "csodás" történetnek vége lesz. A jó viszont hogy Michael megérdemel még egy történetet. Már megvannak a következő blog alapkövei, valószínűleg ezen a blogon lesz vezetve az is. Egy barátnőm szerint elég érdekes a történet, remélem ti is így gondoljátok majd. Na de elég a rizsából, jó olvasást!
Legszívesebben kis se mozdultam volna az ágyból, egész nap
képes lettem volna Michael karjai között feküdni, de az nem lehetett megoldani.
Dél után nem sokkal csörgött a telefonja és lekellet lépnie. Próba, gyakorlás,
interjú, fellépés. Nehezen szabadult meg tőlem, de sikerül kiszabadítania magát
a karjaim közül. Még egy darabig forgolódtam az ágyba majd rávettem magam, hogy
lezuhanyozzak. Vissza kellett szoknom a normális kerékvágásba, eleget
lustálkodtam mostanság. Napi rendre lesz szükségem, minden nap kell valami
fontosat csinálnom, és nem elsősorban kommunikálnom kellene Jordan-nal, de
semmi kedvem hozzá. Fürdés után jól összevesztem saját magammal, de legalább
célt értem. Rávettem magam, hogy visszamenjek bocsánatot kérni tőle, pedig most
az egyszer nem ez én hibám volt ez a veszekedés, legalábbis java részben. Bár
tisztában voltam vele, hogy májusban már igencsak meleg van még itt is,
késztetést éreztem, hogy felvegyem a pulóvert, amit Steen-től kaptam. Így
váltam megint sült csirkévé pár perc alatt. Az se segített, hogy megpróbáltam
sietni. Az épületbe érve igencsak fehér arcom hamar vörössé vált. Ezt még csak
tetézte, hogy fel kellett sétálnom a harmadik emeletre, de valahogy túléltem. Tartva
magamat az illemhez, mielőtt berontottam volna vettem a fáradtságot és
kopogtam. Nem kaptam válasz így megnyomtam a kilincset, de nem nyílt ki. Mit is
vártam? Mikor kell, sosincs itt, bezzeg mikor le kell ordítani a fejem akkor
Japánból is ide teleportálja magát. Akkor is szükségem van egy napirendre. Az
óráimat jóformán lemondták, olyan ürüggyel, hogy csak nyolc hónapot kellett
gyakorolni a többi már szerencse és tehetség kérdése. Művelt ember módjára fogtam magam és az
irodája elé leültem a földre. A hátamat az ajtónak támasztottam és
összeszereltem a fülhallgatóm a telefonommal, csak reménykedni tudtam, hogy nem
napok múlva jön vissza. Kitartóan vártam, de hiába. Akkor adtam fel a
küzdelmet, mikor a telefonom úgy döntött nem szolgáltat több zenét nekem és
inkább hibernálja magát. Nagy nehezen felkeltem a földről és fájó derekammal
visszaindultam a lakásba. Minden nap ezt csinálom. Oda-vissza mászkálok a két
épület között. A park felőli térfigyelő kamera is hülyenek nézhetne már,
rosszabb vagyok, mint egy jojó. De már nincs sok idő hátra. Alig három hónap és
vége ennek az egésznek, még nem sok látszik, de remélem lesz valami haszna is.
Vagyis eddig is sok mindent sikerült elérnem, de még mindig nem érzem úgy, hogy
elértem a célomat. Vajon lesz egyetlen egy olyan pillanat, mikor büszkén
állhatok meg, tudván, hogy most bizony sikerült bebizonyítanom magamnak és az
egész világnak, hogy képes vagyok elérni a legnagyobb célomat, amit kitűztem
magamnak? Ez egy olyan kérdés amire lehet, hogy sose kapok választ.
Beérve a lakásba, első dolgom volt a telefonomat töltőre
tenni. A konyha pulton egy sárga boríték hevert, és hatalmas piros betűkkel a
nevem volt ráírva.
- Steen! – kiabáltam a szobája felé fordulva. Még kétszer
meg kellett ismételnem, hogy sikerüljön kicsalnom a szobájából. De így is csak a laptopjával a kezében
sikerült kijönnie. Nem nézett fel a képernyőről csak oda sétált mellém és
letette elém a gépét.
- Csináltam neked egy face oldalt. – mutatott a képernyőre.
Értetlenül rá pillantottam, majd a monitorra és megláttam, hogy milyen képet
tett fel rólam. Jobbat nem is választhatott volna. Törökülésben ültem az
ágyamon a bebújós pizsamámban, a hajam az egekben állt, mert előtte Grace
feltupírozta az egészet. Szó, mi szó ez a kép megmutatta mennyire is vagyok
értelmes, és képes volt ezt betenni profil képnek. Biztos megbolondult.
- Gondolom jobb képet nem találtál. De ez minek is kell? Van
facebook-om. – a homlokára csapott, majd
utána az enyémre. – Áucs! – kiáltottam fel. Nem fájt, de ezt most kivételesen
nem érdemeltem meg.
- De ez a karriered miatt van. Nézd meg mennyien követnek
máris. – a számláló majdnem elérte az ezres számot. – Alig csináltam meg négy
órája. És most is jönnek az új kedvelők. Tettem ki pár posztot és a
videoklipedet is megosztottam. – leesett
állal figyeltem, ahogy mutogatta miket csinált, míg én a szomszédba egy ajtónak
dűlve vártam a megváltást. Meglátta a fejem és elnevette magát. – A
hálálkodást, majd egy kicsit később. Inkább nézd meg mit hozott neked Jordan. –
arrébb tette a gépet és újra csak a boríték volt az asztalon.
- Lehetnél a menedzserem, téged elviselnélek erre a posztra.
– elnevettem magam, majd szétszakítottam a borítékot. Három lapot tartalmazott,
ami teli volt szöveggel, dátummal, helyszínnel és időponttal. Az első lap
tetején tollal volt odafirkantva egy kis szöveg.
„ Londonba utaztam. Itt megtalálsz mindent, amire szükséged lesz az elkövetkezendő két hónapra. Ha baj van /ne legyen/ akkor hívj fel. Sok sikert, ne bazd el a nem létező karriered. J.”
Gyorsan le kellett ülnöm. A szemem végig futott a lap
tartalmán és azt se tudtam, hol vagyok. Érezhető volt, hogy az ereimben a vér
egyre gyorsabban lüktetett.
- Most kezdődik az igazi móka. – néztem fel Steen-re és
ugrottam a nyakába.
A mikrofont az állványra tettem és a hajamat megpróbáltam
kiszedni a szememből. A sok ugrálástól megizzadtam és a hajam a homlokomra
tapadt. Lehajoltam az ásványvízért és bele kortyoltam, míg Bob gitározott.
Visszavettem a mikrofont és bele kezdtem az utolsó számba. Még most is pont
ugyan olyan érzés a színpadon állni, mint elsőnek. A szívem minden egyes
alkalommal megpróbál kiszakadni jól megszokott helyéről, és még mindig félek,
hogy valamit elrontok, de eddig még minden rendben volt. Rontottam el már a
szöveget és egyszer még el is estem az erősítő vezetékében, de még sose történt
komoly baj.
Imádom látni, hogy minden egyes fellépésemen egyre többen
vannak. Bár van aki nem miattam áll órákat a színpad előtt, de mégis rengeteg
olyan ember van, akinek már számít valamit a nevem, és ez az érzés
felülmúlhatatlan.
- Köszönöm ezt a csodás napot Santa Monica! Remélem ti is
olyan jól éreztétek magatokat, mint én. – fájdalmas búcsút vettem, a kis
közönségemtől majd elhagytam a színpadot. Még egy fél stadiont, se tudnák meg
tölteni emberekkel, de mégis olyan jól érzem magam. Lassan két hónapja
csinálom ezt, már két hónapja állhatok színpadra és énekelhetem el a saját
dalaimat az embereknek. Elképesztő! A lemenetel után pontosan tíz perce szokott
lenni, hogy lecseréljem a pólóm és felhívjam Michael-t. Szívem szakad meg, hogy
néha ilyen távol kell lennem tőle, de ezek legtöbbször csak két, három napig
tartanak. Most éppen Sydney-ben koncerteznek, és ha minden igaz utána tartanak
egy kis szünetet. Egy hétig csak a családdal lesznek, ami nekem rossz hír, de
eddig is túléltem. Beszaladok a kijelölt öltözőmbe, ami valószínűleg egy
ruharaktár szokott lenni. Az asztalhoz szaladok, és egyből elindítom a videó hívást. Várakozás közbe ledobtam a szürke pólóm és egy nedves törölközővel
megtörölköztem. Az arcomat törölgettem, mikor meghallottam Michael különleges
hangját.
- Milyen volt? – bár a telefon nem adja át élethűen a
hangját mégis úgy hallom őt, mintha mellettem állna.
- Eszméletlen! El se
tudom képzelni akkora közönséggel, mint a tietek, milyen érzés lehet, ha ez is
ilyen fantasztikus. – nem nagyon volt időm megnézni őt, a táskámért kaptam és
kihalásztam a még tiszta felsőmet és gyorsan belebújtam.
- Nyugalom, eljön amikor azt is megtudod. Megéri várni rá.
Steen merre van?
- Ma van az utolsó előtti vizsga. Azt mondta, hogy ha
megkapja, az eredményt egyből felhív. Ezért is rohanok. Haza akarok érni
mielőtt, megkapná. Biztos vagyok benne, hogy sikerült neki. – aznap mikor megkaptam a beosztásom, azt
mondtam neki, hogy lehetne a menedzserem. Komolyan vette a dolgot. Bement a
stúdióba és megérdeklődte mit kell érte tennie, hogy az lehessen. Egy elég
hosszadalmas folyamatba vágott bele. A lehető leggyorsabban el akarja végezni,
így minden szabad percében a vizsgákra tanul, de már most is ő intézi a dolgaim
nagyobbik részét, de még nincs róla papírja, hogy hivatásosan csinálja azt. Én
mondtam, neki, hogy nem kell hozzá papír nekem elég a tudása, de ragaszkodott
hozzá. Ezért most az új életcélja elvégezni a képzést. Látszik rajta, hogy
nagyon élvezi a dolgot, aminek nagyon örülök, mert így majd el tud helyezkedni
és nekem is segít, na meg persze folyamatosan mellettem tud lenni. Ló futtában
sikerül öt perc alatt elkészülnöm és a maradék időben a székben ülve tudtam
beszélgetni vele. Ezek a kis beszélgetések nagyon jól esnek a fellépés után.
Sokkal tapasztaltabb és ilyen téren okosabb nálam, sok jó dolgot mond, amit
hasznosítani tudok. Bár az én helyzetem egy kicsit másabb, hisz én nem egy
banda tagja vagyok, én egyedül állok ki és csinálom azt, amit ők négyen. Egy részről nekik könnyebb, másrészt sokkal
nehezebb. Fájó búcsút vettem tőle és a ruháimat az összes többi cuccommal
együtt belegórtam a válltáskámba és sietősen kivágtattam a helységből. Mielőtt
kimehettem volna találkoztam a rendezőkkel, akik megköszönték, hogy felléptem. Vicces
dolog ez a megköszönés, inkább nekem kellene, hálálkodom, hogy megengedték,
hogy felléphessek náluk. Mindig olyan kellemetlen ez az érzés és mégis olyan
jó. Végre elértem az ajtóhoz. Két nagydarab biztonsági őr állt az ajtón kívül,
vigyázva, hogy senki se mehessen be az emberekhez. Nem én voltam ma itt az
egyetlen fellépő, nálam sokkal nevesebb emberek is eljöttek a mai ünnepségre. A
két férfi egyből rám szegezte a tekintetét, ahogy kiléptem az ajtón. Néhány
sikoly elnyomta a hangjukat, így nem hallottam ki mit is akarnak mondani. Második
pillantásra kiszúrtam egy bizonyos személyt. Egy lányt. Minden koncertemen az
első sorba áll és a vége után egyből a kijárathoz szalad, hogy találkozhasson
velem. Ha lehet már rajongókról beszélni, akkor azt mondanám ő az első számú,
és talán egyetlen igazi rajongóm.
- Elkísérjen valamelyikünk a kocsihoz? – ismételték meg az
előbbi mondatukat.
- Teljesen felesleges. – nevettem fel. – Nincs hatalmas
rajongótáborom. Akik vannak azokkal pedig valahogy sikerül megküzdenem, szeretem
a közeleme tudni őket. – még mindig nagyon melegem volt, de nem törődve a fullasztó
meleggel elhagytam a jó kis árnyékos helyet az épület mögött és kisétáltam az
utcára. Első dolgom volt oda menni a leányzóhoz. Szinte olyan, mintha egy
barátom lenne. Minden alkalommal aláíratja a pólóját és csinálunk egy képet,
amin legtöbbször iszonyatos rossz fejem van. Nem soká betölti a tizenhatodik
életévét. Nagyon lelkes és aranyos teremtés. Mindig ő az első, akihez
odamegyek. Utána még vannak páran, akik megkérnek, hogy írjak egy papír cetlit
és csináljunk egy közös képet. A nemek megoszlása viszonylag változatos,
akadnak fiúk is és lányok is akik hallgatják a zeném.
Beülve a taxiba eltűnődtem, hogy mennyivel könnyebb így a
dolgom. Bele se merek gondolni mennyivel nehezebb let,t volna ez a dolog, ha
nincs a Stúdió, aki támogat és felkészít. Aki elkészítette az első videoklipem,
és aki külön órákra járatott. Amit most
sikerül egy szűk év alatt elérnem másnak valószínűleg három évébe is belekerült
volna. De van nálam szerencsésebb ember is. Grace neve sokkal híresebb, mint az
enyém. Őt még az All Time Low is támogatja, ami azért nem egy alsó rangú
zenekar. Hatalmas stadionok telnek meg, hogy hallhassák a srácokat és előttük
Grace-t. Bár lennék, a helyében mégis örülök, hogy inkább így történtek a
dolgok. Michael többször is felajánlotta, hogy kirakja az oldalukra a zenémet,
de az olyan lenne, mintha csalnék. Egyedül sokkal édesebb a siker. A nagy
gondolkozásba majdnem sikerült elaludnom a taxiba, de szerencsére a sofőrüvöltő
rádiója sikeresen megakadályozta ezt a cselekedetemet. Így kómásan sokkal
hamarabb kiértünk a pályaudvarra, mint amúgy. Szinte két szempillantás alatt
átvágtunk a fél városon. Az órámra pillantottam és gyorsan felébredtem.
- Lekésem a buszom! –közöltem ezt a nagyon fontos
információt a kocsi vezetőjével, és kipattantam a hátsó ülésről. – Bocsánat! –
kiabáltam vissza neki, úgy becsaptam az ajtót, hogy féltem leesik a
helyéről. Kis lábaimmal nehéz volt,
gyorsan menni. Irigylem a magas embereket, hosszú lábukkal fele annyi idő
megtenni azt a távot, amit nekem. Míg ők egyet lépnek nekem akár hármat is kell
lépnem. Ha lépést akarok velük tartani, akkor futnom kell. Ezt mind
tapasztalatból mondom. Akár Michael-el, akár Steen-el mentem sétálni, mire haza
értem leizzadtam, mint egy csataló. Arról nem is beszélve, hogy másnap alig bírtam
lábra állni az izomláztól. Tény és való, hogy nem én vagyok a legsportosabb a
csapatba és még egy ilyen kis séta is képes kikészíteni. Sietve néztem meg
honnan indul a buszom, mind eközben a jegyemet halásztam ki a pénztálcámból,
ami hol máshol lett volna, mint a táskám legalján. Utálok utazgatni! Jobban
szeretem, mikor Steen hoz kocsival vagy bárki más. Lusta ember vagyok én az
ilyenekhez, de azzal bíztattam magam, hogy lesz, mikor saját repülővel
utazhatok akár három városon is át, nem kell majd a buszjegyemet keresgetni,
miközben három ember megpróbál felborítani. Bár lehet, hogy ez sose fog
megvalósulni, de a remény hal meg utoljára. Ha egyszer lesz, egy repülőm sose
fogok leszállni róla, csak ha muszáj lesz. Az orrom előtt zárták be a busz
ajtaját. Előfordult már velem, hogy nem nyitották ki és féltem, hogy ez is egy
olyan alkalom lesz. Nem akarok órákat várni a következő buszig, haza kell érnem
Steen-hez! Szépen és nyugodtan elkezdtem ütögetni a ajtót, hogy nyissa ki az
ajtót, de még csak rám se figyelt. Kezdet felmenni bennem a pumpa. Reggel ide
utaztam, elintéztem mindent, egy órán át énekeltem, ami felért egy kisebb
edzésnek és most meg itt vagyok, és a busz is itt van még akkor nyissa ki az
ajtót és engedjen fel, mert komolyan csúnya dolgot fogok csinálni. Egyre
hangosabban vertem az üveget, de nem sok sikerrel. Már feladtam a küzdelmet és
elkezdtem hidegebb éghajlatra küldeni a buszsofőrt, mikkor egy öreg néni oda
lépett mellé és rákiáltott, hogy engedjen már fel.
Örök hálával tartozom annak a néninek, az életemet menete
meg. Mint egy óvodás kinyújtottam a
nyelvemet a sofőrre, és nagyon nem érdekelt, hogy miket dünnyögött az orra
alatt. A busz legvégébe mentem és leültem szorosan az ablak mellé. Másfél óra
tömör gyönyör buszozás ezzel, remek emberrel, jobbat se kívánhatnék.
Elővarázsoltam Steen fejhallgatóját és elvonultam saját kis világomba.
Nyugodtan csuktam le a szemem, nem utazhatok tovább a célomtól, hisz a
végállomásnál kellett leszállnom. A biztonság kedvéért beállítottam egy időzítőt
kilenc órára, hogy semmi kép ne éjszakázzak a buszon.
Steen előzte meg a beállított ébresztőmet. A szememet
dörzsölgetve emeltem volna a fejemhez a telefont, majd leesett, hogy be van
dugva a hajhallgató így fölösleges szétszerelnem.
- Merre vagy? – kiabált vidáman a telefonba.
- Már LA-be. – válaszoltam kómásan. Lassú volt a felfogásom,
így nem jutott el a tudatomig mi azok a a hívásnak.
- Nem akarsz kérdezni valamit? – ezzel az enyhe célzással
sikerült rájönnöm a dolgokra.
- Uhh, ne haragudj csak most keltem fel. Mesélj milyen volt?
Gondolom sikerült. Én megmondtam, hogy sikerülni fog! Ma ünneplünk! Mit vigyek?
– alig hagytam szóhoz jutni, de mikor sikerült neki megszólalni e se tudta
fogni. Végig beszélte az egész utat, míg leszálltam a buszról, majd míg a taxi
elvitt a szállodáig. A bejárati ajtónál nyomtam ki a telefon, tudván, hogy a
maradék infót jobb lesz élőbe meghallgatnom. Sikerült rávennem, hogy tartson egy kis
szünetet. Pontosan annyit, míg beszaladok a fürdőszobába és lemosom magamról az
izzadságot. Nehezére esett nem az ajtónál állni és túlkiabálva a víz csobogását
folytatnia a mesét. Régen volt ennyire benne a dolgokba. Ez az egész képzés,
mintha kicserélte volna. Saját bevallása szerint most van valami célja.
Nem mertem sokáig bent maradni, mert félő volt, hogy rám
töri az ajtót. A konyhába folytatta a napja elmesélését, amit én figyelmesen
hallgattam, bár nem mindent voltam képes fel is fogni, de igyekeztem a
legtöbbet megjegyezni. Megmelegítettem a reggeli pizzát, amit rendelt és azt
ettem, míg be nem fejezte a történetet.
- Röviden ennyi volt. – zárta le a dolgot.
- Ha ez rövid volt, akkor mi lett volna, ha hosszan meséled
el? – kérdeztem nevetve. – Féltem, hogy kiszáradsz, szerintem egy bő órán át
meséltél megállás nélkül.
- Mert muszáj volt kiadnom magamból. De még nem fejeztem be.
– az arcomra fagyott a mosoly, nem vagyok képes még egy történetet végig ülni.
Esetleg az ágyam mellett mesélheti altató gyanánt, de a figyelmem már rég
meghalt. – de ez már csak a te jövő heti tervezeted. Hagyhatjuk holnapra is. –
legyintett, mintha ez olyan felesleges lenne. Kényszerítettem a szemem, hogy
nyitva maradjon és az agyamat, hogy figyeljen oda arra amit Steen beszél.
- Mondjad! Figyelek én..
- Egy Jordan féle fellépés itt a városba és van az a
barátnőd, aki mindig ott van a fellépéseken.. –úgy magyarázta, mintha hülye
lennék.
- Igen tudom, fáradt vagyok, nem pedig fogyatékos.
- Az apja felkeresett és azt mondta képes egy szép összeget kifizetni,
ha hajlandó vagy fellépni a lánya szülinapján. Közöltem vele, hogy nem az a
fajta ember vagy aki szülinapi zsúrokon lép fel, de nem mondtam semmi biztosat.
- Nem kell a pénze. – ez volt az egyetlen, amit biztosan
tudtam. Megérdemel ennyit a lány, hogy elmenjek a születésnapjára. A gondolat,
hogy én leszek a díszvendég egy kicsit nevetségesnek tűnt.
- De akkor elvállalod? Pedig szerintem sok mindent meg
tudnánk belőle venni.
- El, de mondom, hogy nem kell a pénz. Mit akarnál te venni?
– nem válaszolt, ami egy nagyon helyes döntés volt.
Minden fontos dolgot elmondott, amiről úgy gondolta képes
vagyok felfogni majd utamra engedett. Ha jól sejtettem ő még egy jó darabig nem
feküd le, ellenben velem. Felkaptam a pizsamám és bedűltem az ágyba. Kettőt
fordultam és már aludtam is.
Ritka jó álmom volt. Megálmodtam a következő klipem. A Music
is my life című számom klipjét.
