XLIV. Rész

Gyönyörű szép estét mindenkinek. Íme itt a következő rész. Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? Kezdem a rosszal. Nem lesz 50 részes a blog, fölösleges tovább húzni, még egy esetleg kettő rész lesz és az epilógus és ennek a "csodás" történetnek vége lesz. A jó viszont hogy Michael megérdemel még egy történetet. Már megvannak a következő blog alapkövei, valószínűleg ezen a blogon lesz vezetve az is. Egy barátnőm szerint elég érdekes a történet, remélem ti is így gondoljátok majd. Na de elég a rizsából, jó olvasást! 

Legszívesebben kis se mozdultam volna az ágyból, egész nap képes lettem volna Michael karjai között feküdni, de az nem lehetett megoldani. Dél után nem sokkal csörgött a telefonja és lekellet lépnie. Próba, gyakorlás, interjú, fellépés. Nehezen szabadult meg tőlem, de sikerül kiszabadítania magát a karjaim közül. Még egy darabig forgolódtam az ágyba majd rávettem magam, hogy lezuhanyozzak. Vissza kellett szoknom a normális kerékvágásba, eleget lustálkodtam mostanság. Napi rendre lesz szükségem, minden nap kell valami fontosat csinálnom, és nem elsősorban kommunikálnom kellene Jordan-nal, de semmi kedvem hozzá. Fürdés után jól összevesztem saját magammal, de legalább célt értem. Rávettem magam, hogy visszamenjek bocsánatot kérni tőle, pedig most az egyszer nem ez én hibám volt ez a veszekedés, legalábbis java részben. Bár tisztában voltam vele, hogy májusban már igencsak meleg van még itt is, késztetést éreztem, hogy felvegyem a pulóvert, amit Steen-től kaptam. Így váltam megint sült csirkévé pár perc alatt. Az se segített, hogy megpróbáltam sietni. Az épületbe érve igencsak fehér arcom hamar vörössé vált. Ezt még csak tetézte, hogy fel kellett sétálnom a harmadik emeletre, de valahogy túléltem. Tartva magamat az illemhez, mielőtt berontottam volna vettem a fáradtságot és kopogtam. Nem kaptam válasz így megnyomtam a kilincset, de nem nyílt ki. Mit is vártam? Mikor kell, sosincs itt, bezzeg mikor le kell ordítani a fejem akkor Japánból is ide teleportálja magát. Akkor is szükségem van egy napirendre. Az óráimat jóformán lemondták, olyan ürüggyel, hogy csak nyolc hónapot kellett gyakorolni a többi már szerencse és tehetség kérdése.  Művelt ember módjára fogtam magam és az irodája elé leültem a földre. A hátamat az ajtónak támasztottam és összeszereltem a fülhallgatóm a telefonommal, csak reménykedni tudtam, hogy nem napok múlva jön vissza. Kitartóan vártam, de hiába. Akkor adtam fel a küzdelmet, mikor a telefonom úgy döntött nem szolgáltat több zenét nekem és inkább hibernálja magát. Nagy nehezen felkeltem a földről és fájó derekammal visszaindultam a lakásba. Minden nap ezt csinálom. Oda-vissza mászkálok a két épület között. A park felőli térfigyelő kamera is hülyenek nézhetne már, rosszabb vagyok, mint egy jojó. De már nincs sok idő hátra. Alig három hónap és vége ennek az egésznek, még nem sok látszik, de remélem lesz valami haszna is. Vagyis eddig is sok mindent sikerült elérnem, de még mindig nem érzem úgy, hogy elértem a célomat. Vajon lesz egyetlen egy olyan pillanat, mikor büszkén állhatok meg, tudván, hogy most bizony sikerült bebizonyítanom magamnak és az egész világnak, hogy képes vagyok elérni a legnagyobb célomat, amit kitűztem magamnak? Ez egy olyan kérdés amire lehet, hogy sose kapok választ.

Beérve a lakásba, első dolgom volt a telefonomat töltőre tenni. A konyha pulton egy sárga boríték hevert, és hatalmas piros betűkkel a nevem volt ráírva.

- Steen! – kiabáltam a szobája felé fordulva. Még kétszer meg kellett ismételnem, hogy sikerüljön kicsalnom a szobájából.  De így is csak a laptopjával a kezében sikerült kijönnie. Nem nézett fel a képernyőről csak oda sétált mellém és letette elém a gépét.

- Csináltam neked egy face oldalt. – mutatott a képernyőre. Értetlenül rá pillantottam, majd a monitorra és megláttam, hogy milyen képet tett fel rólam. Jobbat nem is választhatott volna. Törökülésben ültem az ágyamon a bebújós pizsamámban, a hajam az egekben állt, mert előtte Grace feltupírozta az egészet. Szó, mi szó ez a kép megmutatta mennyire is vagyok értelmes, és képes volt ezt betenni profil képnek. Biztos megbolondult.

- Gondolom jobb képet nem találtál. De ez minek is kell? Van facebook-om.  – a homlokára csapott, majd utána az enyémre. – Áucs! – kiáltottam fel. Nem fájt, de ezt most kivételesen nem érdemeltem meg.

- De ez a karriered miatt van. Nézd meg mennyien követnek máris. – a számláló majdnem elérte az ezres számot. – Alig csináltam meg négy órája. És most is jönnek az új kedvelők. Tettem ki pár posztot és a videoklipedet is megosztottam.  – leesett állal figyeltem, ahogy mutogatta miket csinált, míg én a szomszédba egy ajtónak dűlve vártam a megváltást. Meglátta a fejem és elnevette magát. – A hálálkodást, majd egy kicsit később. Inkább nézd meg mit hozott neked Jordan. – arrébb tette a gépet és újra csak a boríték volt az asztalon.

- Lehetnél a menedzserem, téged elviselnélek erre a posztra. – elnevettem magam, majd szétszakítottam a borítékot. Három lapot tartalmazott, ami teli volt szöveggel, dátummal, helyszínnel és időponttal. Az első lap tetején tollal volt odafirkantva egy kis szöveg.

„ Londonba utaztam. Itt megtalálsz mindent, amire szükséged lesz az elkövetkezendő két hónapra. Ha baj van /ne legyen/ akkor hívj fel. Sok sikert, ne bazd el a nem létező karriered. J.”

Gyorsan le kellett ülnöm. A szemem végig futott a lap tartalmán és azt se tudtam, hol vagyok. Érezhető volt, hogy az ereimben a vér egyre gyorsabban lüktetett.

- Most kezdődik az igazi móka. – néztem fel Steen-re és ugrottam a nyakába.

A mikrofont az állványra tettem és a hajamat megpróbáltam kiszedni a szememből. A sok ugrálástól megizzadtam és a hajam a homlokomra tapadt. Lehajoltam az ásványvízért és bele kortyoltam, míg Bob gitározott. Visszavettem a mikrofont és bele kezdtem az utolsó számba. Még most is pont ugyan olyan érzés a színpadon állni, mint elsőnek. A szívem minden egyes alkalommal megpróbál kiszakadni jól megszokott helyéről, és még mindig félek, hogy valamit elrontok, de eddig még minden rendben volt. Rontottam el már a szöveget és egyszer még el is estem az erősítő vezetékében, de még sose történt komoly baj.

Imádom látni, hogy minden egyes fellépésemen egyre többen vannak. Bár van aki nem miattam áll órákat a színpad előtt, de mégis rengeteg olyan ember van, akinek már számít valamit a nevem, és ez az érzés felülmúlhatatlan.

- Köszönöm ezt a csodás napot Santa Monica! Remélem ti is olyan jól éreztétek magatokat, mint én. – fájdalmas búcsút vettem, a kis közönségemtől majd elhagytam a színpadot. Még egy fél stadiont, se tudnák meg tölteni emberekkel, de mégis olyan jól érzem magam. Lassan két hónapja csinálom ezt, már két hónapja állhatok színpadra és énekelhetem el a saját dalaimat az embereknek. Elképesztő! A lemenetel után pontosan tíz perce szokott lenni, hogy lecseréljem a pólóm és felhívjam Michael-t. Szívem szakad meg, hogy néha ilyen távol kell lennem tőle, de ezek legtöbbször csak két, három napig tartanak. Most éppen Sydney-ben koncerteznek, és ha minden igaz utána tartanak egy kis szünetet. Egy hétig csak a családdal lesznek, ami nekem rossz hír, de eddig is túléltem. Beszaladok a kijelölt öltözőmbe, ami valószínűleg egy ruharaktár szokott lenni. Az asztalhoz szaladok, és egyből elindítom a videó hívást. Várakozás közbe ledobtam a szürke pólóm és egy nedves törölközővel megtörölköztem. Az arcomat törölgettem, mikor meghallottam Michael különleges hangját.

- Milyen volt? – bár a telefon nem adja át élethűen a hangját mégis úgy hallom őt, mintha mellettem állna.

- Eszméletlen!  El se tudom képzelni akkora közönséggel, mint a tietek, milyen érzés lehet, ha ez is ilyen fantasztikus. – nem nagyon volt időm megnézni őt, a táskámért kaptam és kihalásztam a még tiszta felsőmet és gyorsan belebújtam.

- Nyugalom, eljön amikor azt is megtudod. Megéri várni rá. Steen merre van?

- Ma van az utolsó előtti vizsga. Azt mondta, hogy ha megkapja, az eredményt egyből felhív. Ezért is rohanok. Haza akarok érni mielőtt, megkapná. Biztos vagyok benne, hogy sikerült neki.  – aznap mikor megkaptam a beosztásom, azt mondtam neki, hogy lehetne a menedzserem. Komolyan vette a dolgot. Bement a stúdióba és megérdeklődte mit kell érte tennie, hogy az lehessen. Egy elég hosszadalmas folyamatba vágott bele. A lehető leggyorsabban el akarja végezni, így minden szabad percében a vizsgákra tanul, de már most is ő intézi a dolgaim nagyobbik részét, de még nincs róla papírja, hogy hivatásosan csinálja azt. Én mondtam, neki, hogy nem kell hozzá papír nekem elég a tudása, de ragaszkodott hozzá. Ezért most az új életcélja elvégezni a képzést. Látszik rajta, hogy nagyon élvezi a dolgot, aminek nagyon örülök, mert így majd el tud helyezkedni és nekem is segít, na meg persze folyamatosan mellettem tud lenni. Ló futtában sikerül öt perc alatt elkészülnöm és a maradék időben a székben ülve tudtam beszélgetni vele. Ezek a kis beszélgetések nagyon jól esnek a fellépés után. Sokkal tapasztaltabb és ilyen téren okosabb nálam, sok jó dolgot mond, amit hasznosítani tudok. Bár az én helyzetem egy kicsit másabb, hisz én nem egy banda tagja vagyok, én egyedül állok ki és csinálom azt, amit ők négyen.  Egy részről nekik könnyebb, másrészt sokkal nehezebb. Fájó búcsút vettem tőle és a ruháimat az összes többi cuccommal együtt belegórtam a válltáskámba és sietősen kivágtattam a helységből. Mielőtt kimehettem volna találkoztam a rendezőkkel, akik megköszönték, hogy felléptem. Vicces dolog ez a megköszönés, inkább nekem kellene, hálálkodom, hogy megengedték, hogy felléphessek náluk. Mindig olyan kellemetlen ez az érzés és mégis olyan jó. Végre elértem az ajtóhoz. Két nagydarab biztonsági őr állt az ajtón kívül, vigyázva, hogy senki se mehessen be az emberekhez. Nem én voltam ma itt az egyetlen fellépő, nálam sokkal nevesebb emberek is eljöttek a mai ünnepségre. A két férfi egyből rám szegezte a tekintetét, ahogy kiléptem az ajtón. Néhány sikoly elnyomta a hangjukat, így nem hallottam ki mit is akarnak mondani. Második pillantásra kiszúrtam egy bizonyos személyt. Egy lányt. Minden koncertemen az első sorba áll és a vége után egyből a kijárathoz szalad, hogy találkozhasson velem. Ha lehet már rajongókról beszélni, akkor azt mondanám ő az első számú, és talán egyetlen igazi rajongóm.

- Elkísérjen valamelyikünk a kocsihoz? – ismételték meg az előbbi mondatukat.

- Teljesen felesleges. – nevettem fel. – Nincs hatalmas rajongótáborom. Akik vannak azokkal pedig valahogy sikerül megküzdenem, szeretem a közeleme tudni őket. – még mindig nagyon melegem volt, de nem törődve a fullasztó meleggel elhagytam a jó kis árnyékos helyet az épület mögött és kisétáltam az utcára. Első dolgom volt oda menni a leányzóhoz. Szinte olyan, mintha egy barátom lenne. Minden alkalommal aláíratja a pólóját és csinálunk egy képet, amin legtöbbször iszonyatos rossz fejem van. Nem soká betölti a tizenhatodik életévét. Nagyon lelkes és aranyos teremtés. Mindig ő az első, akihez odamegyek. Utána még vannak páran, akik megkérnek, hogy írjak egy papír cetlit és csináljunk egy közös képet. A nemek megoszlása viszonylag változatos, akadnak fiúk is és lányok is akik hallgatják a zeném.

Beülve a taxiba eltűnődtem, hogy mennyivel könnyebb így a dolgom. Bele se merek gondolni mennyivel nehezebb let,t volna ez a dolog, ha nincs a Stúdió, aki támogat és felkészít. Aki elkészítette az első videoklipem, és aki külön órákra járatott.  Amit most sikerül egy szűk év alatt elérnem másnak valószínűleg három évébe is belekerült volna. De van nálam szerencsésebb ember is. Grace neve sokkal híresebb, mint az enyém. Őt még az All Time Low is támogatja, ami azért nem egy alsó rangú zenekar. Hatalmas stadionok telnek meg, hogy hallhassák a srácokat és előttük Grace-t. Bár lennék, a helyében mégis örülök, hogy inkább így történtek a dolgok. Michael többször is felajánlotta, hogy kirakja az oldalukra a zenémet, de az olyan lenne, mintha csalnék. Egyedül sokkal édesebb a siker. A nagy gondolkozásba majdnem sikerült elaludnom a taxiba, de szerencsére a sofőrüvöltő rádiója sikeresen megakadályozta ezt a cselekedetemet. Így kómásan sokkal hamarabb kiértünk a pályaudvarra, mint amúgy. Szinte két szempillantás alatt átvágtunk a fél városon. Az órámra pillantottam és gyorsan felébredtem.

- Lekésem a buszom! –közöltem ezt a nagyon fontos információt a kocsi vezetőjével, és kipattantam a hátsó ülésről. – Bocsánat! – kiabáltam vissza neki, úgy becsaptam az ajtót, hogy féltem leesik a helyéről.  Kis lábaimmal nehéz volt, gyorsan menni. Irigylem a magas embereket, hosszú lábukkal fele annyi idő megtenni azt a távot, amit nekem. Míg ők egyet lépnek nekem akár hármat is kell lépnem. Ha lépést akarok velük tartani, akkor futnom kell. Ezt mind tapasztalatból mondom. Akár Michael-el, akár Steen-el mentem sétálni, mire haza értem leizzadtam, mint egy csataló. Arról nem is beszélve, hogy másnap alig bírtam lábra állni az izomláztól. Tény és való, hogy nem én vagyok a legsportosabb a csapatba és még egy ilyen kis séta is képes kikészíteni. Sietve néztem meg honnan indul a buszom, mind eközben a jegyemet halásztam ki a pénztálcámból, ami hol máshol lett volna, mint a táskám legalján. Utálok utazgatni! Jobban szeretem, mikor Steen hoz kocsival vagy bárki más. Lusta ember vagyok én az ilyenekhez, de azzal bíztattam magam, hogy lesz, mikor saját repülővel utazhatok akár három városon is át, nem kell majd a buszjegyemet keresgetni, miközben három ember megpróbál felborítani. Bár lehet, hogy ez sose fog megvalósulni, de a remény hal meg utoljára. Ha egyszer lesz, egy repülőm sose fogok leszállni róla, csak ha muszáj lesz. Az orrom előtt zárták be a busz ajtaját. Előfordult már velem, hogy nem nyitották ki és féltem, hogy ez is egy olyan alkalom lesz. Nem akarok órákat várni a következő buszig, haza kell érnem Steen-hez! Szépen és nyugodtan elkezdtem ütögetni a ajtót, hogy nyissa ki az ajtót, de még csak rám se figyelt. Kezdet felmenni bennem a pumpa. Reggel ide utaztam, elintéztem mindent, egy órán át énekeltem, ami felért egy kisebb edzésnek és most meg itt vagyok, és a busz is itt van még akkor nyissa ki az ajtót és engedjen fel, mert komolyan csúnya dolgot fogok csinálni. Egyre hangosabban vertem az üveget, de nem sok sikerrel. Már feladtam a küzdelmet és elkezdtem hidegebb éghajlatra küldeni a buszsofőrt, mikkor egy öreg néni oda lépett mellé és rákiáltott, hogy engedjen már fel.

Örök hálával tartozom annak a néninek, az életemet menete meg.  Mint egy óvodás kinyújtottam a nyelvemet a sofőrre, és nagyon nem érdekelt, hogy miket dünnyögött az orra alatt. A busz legvégébe mentem és leültem szorosan az ablak mellé. Másfél óra tömör gyönyör buszozás ezzel, remek emberrel, jobbat se kívánhatnék. Elővarázsoltam Steen fejhallgatóját és elvonultam saját kis világomba. Nyugodtan csuktam le a szemem, nem utazhatok tovább a célomtól, hisz a végállomásnál kellett leszállnom. A biztonság kedvéért beállítottam egy időzítőt kilenc órára, hogy semmi kép ne éjszakázzak a buszon.

Steen előzte meg a beállított ébresztőmet. A szememet dörzsölgetve emeltem volna a fejemhez a telefont, majd leesett, hogy be van dugva a hajhallgató így fölösleges szétszerelnem.

- Merre vagy? – kiabált vidáman a telefonba.

- Már LA-be. – válaszoltam kómásan. Lassú volt a felfogásom, így nem jutott el a tudatomig mi azok a a hívásnak.

- Nem akarsz kérdezni valamit? – ezzel az enyhe célzással sikerült rájönnöm a dolgokra.

- Uhh, ne haragudj csak most keltem fel. Mesélj milyen volt? Gondolom sikerült. Én megmondtam, hogy sikerülni fog! Ma ünneplünk! Mit vigyek? – alig hagytam szóhoz jutni, de mikor sikerült neki megszólalni e se tudta fogni. Végig beszélte az egész utat, míg leszálltam a buszról, majd míg a taxi elvitt a szállodáig. A bejárati ajtónál nyomtam ki a telefon, tudván, hogy a maradék infót jobb lesz élőbe meghallgatnom.  Sikerült rávennem, hogy tartson egy kis szünetet. Pontosan annyit, míg beszaladok a fürdőszobába és lemosom magamról az izzadságot. Nehezére esett nem az ajtónál állni és túlkiabálva a víz csobogását folytatnia a mesét. Régen volt ennyire benne a dolgokba. Ez az egész képzés, mintha kicserélte volna. Saját bevallása szerint most van valami célja.

Nem mertem sokáig bent maradni, mert félő volt, hogy rám töri az ajtót. A konyhába folytatta a napja elmesélését, amit én figyelmesen hallgattam, bár nem mindent voltam képes fel is fogni, de igyekeztem a legtöbbet megjegyezni. Megmelegítettem a reggeli pizzát, amit rendelt és azt ettem, míg be nem fejezte a történetet.

- Röviden ennyi volt. – zárta le a dolgot.

- Ha ez rövid volt, akkor mi lett volna, ha hosszan meséled el? – kérdeztem nevetve. – Féltem, hogy kiszáradsz, szerintem egy bő órán át meséltél megállás nélkül.

- Mert muszáj volt kiadnom magamból. De még nem fejeztem be. – az arcomra fagyott a mosoly, nem vagyok képes még egy történetet végig ülni. Esetleg az ágyam mellett mesélheti altató gyanánt, de a figyelmem már rég meghalt. – de ez már csak a te jövő heti tervezeted. Hagyhatjuk holnapra is. – legyintett, mintha ez olyan felesleges lenne. Kényszerítettem a szemem, hogy nyitva maradjon és az agyamat, hogy figyeljen oda arra amit Steen beszél.

- Mondjad! Figyelek én..

- Egy Jordan féle fellépés itt a városba és van az a barátnőd, aki mindig ott van a fellépéseken.. –úgy magyarázta, mintha hülye lennék.

- Igen tudom, fáradt vagyok, nem pedig fogyatékos.

- Az apja felkeresett és azt mondta képes egy szép összeget kifizetni, ha hajlandó vagy fellépni a lánya szülinapján. Közöltem vele, hogy nem az a fajta ember vagy aki szülinapi zsúrokon lép fel, de nem mondtam semmi biztosat.

- Nem kell a pénze. – ez volt az egyetlen, amit biztosan tudtam. Megérdemel ennyit a lány, hogy elmenjek a születésnapjára. A gondolat, hogy én leszek a díszvendég egy kicsit nevetségesnek tűnt.

- De akkor elvállalod? Pedig szerintem sok mindent meg tudnánk belőle venni.

- El, de mondom, hogy nem kell a pénz. Mit akarnál te venni? – nem válaszolt, ami egy nagyon helyes döntés volt.

Minden fontos dolgot elmondott, amiről úgy gondolta képes vagyok felfogni majd utamra engedett. Ha jól sejtettem ő még egy jó darabig nem feküd le, ellenben velem. Felkaptam a pizsamám és bedűltem az ágyba. Kettőt fordultam és már aludtam is.

Ritka jó álmom volt. Megálmodtam a következő klipem. A Music is my life című számom klipjét.