I. Rész

Sziasztok! Meghoztam nektek az első részt! 

Köszönöm a feliratkozásokat.

Remélem mindenkinek tetszeni fog a rész és 

ha igen akkor komenteket szívesen fogadok.

Jó olvasást! :)

Pontosan ma egy hónapja hogy leadtam a jelentkezésemet. Ha ma nem hívnak fel, akkor elbuktam mindenki szemében, de főképp a sajátomban.

A harag a tetőfokra hágott ez alatt az egy hónap alatt. Nem mentem el egy meghirdetett nyíltnapra se. Ezért mikor anya itthon van, inkább ki se megyek a szobámból, mert ha mégis kimennék, lehet, hogy ott helyben megölne. Volt egy megállapodásunk, amit nem tartottam be, de ha nem sikerül nem menekülhetek, a vég elöl. Az egyetlen probléma csak az, hogy a jelentkezést le kellett volna adnom és mivel ezt nem tettem meg sehova se fognak felvenni majd csak jövőre.

Zakatol az agyam miért nem hívtak még, vagy küldtek sms-t. Az is jobb lenne, ha közölnék nem voltam elég jó, minthogy hagynak reménykedni.

Pánik alatt nem tudok rendesen gondolkodni. Fetrengek az ágyba és próbálok semmire se gondolni. El kellene mennem itthonról olyan helyre ahol nem gondolok az eredményre.

A legjobb dolog, ami vagyis aki el tudja terelni a figyelmemet az Steen. A ruha megfelelő, ami rajtam van ezért belebújtam a bakancsomba és elindultam a New streeti kisfőzdébe. Steen-nel nyolcadik után ismerkedtem meg és utána egy középiskolába kerültünk. Ő az az igazán nyurga helyes srác, aki mindenkinek bejön, ő mégsem látja meg. Koromfekete haja belelóg a szemébe. Az öltözködési stílusa külön téma, sose értettem miért, de mindig van rajta valami kockás. Iskola első két évébe mindig kockás ingben volt majd rájött, hogy az túl unalmas ezért változtatott a ruhatárján. Van kockás nyakkendője, ingje, hajpántja, sapkája, nadrágja, de még zoknija is, amit önfeledten szeret mutogatni mindenkinek. A suli vége után beállt a családi vállalkozásba hogy legyen elég pénze venni magának egy kocsit. Szó mi szó növelte a forgalmat, mert az összes tizenhat éves csaj délutánként ott csorgatja a nyálát.

Mikor benézek a kajáldába nagy örömmel tölt el előadni a kis „picsát” aki épp próbálja elhívatni magát valahova.

A hely nem a legnagyobb a városban, de az egyik legjobb, ha nem a legjobb kajákat itt szolgálják fel. Nagyon családias és békés környéken van, ami úgy szintén emeli a siker arányát.

Belépve az ajtón lábujjhegyre kell állnom, hogy, ellássak a hátsó bokszokig és keresek, egy szabad helyet ahova letelepedhetek. Biztos vagyok benne, hogy reggel hat óra itt van, mert már meg sem nézi kihez lép oda, pont olyan fejet vág, mint aki már egy éve nem aludt.

- Jó napot! Mit hozhatok önnek? – a hangja egy kicsit mélyebb, mint amire emlékeztem már vagy egy hónapja nem találkoztunk és a folyamatos koncertezés miatt folyton változik a hangja, ha nem is sokkal, de nekem feltűnőbb, mint bárki másnak.

- Nem is tudom, valami olyan édeset, mint te és akkor boldog leszek egész nap. – még mindig semmi. Felháborító hogy nem ismeri meg a nyomulós stílusomat.

- Akkor a cseresznyés pitét tudnám ajánlani tejszínhabbal.

- Komolyan? – kiabálom el magam mire már ő is felkapja a fejét. Tágra nyílt szemekkel nézet rám. Élvezet volt nézni mikor leesik neki, hogy csak szívom a vérét.

- Téged is lehet látni Elisa Green? Hogy hogy erre tévedtél? És mi híred van a versenyről? – látszik rajta a meglepetés öröme és mikor átölel, kivillan a köténye alól a kockás húzentrógere.

- Lassítsunk egy kicsit először is kérem a cseresznyés pitémet s majd utána mindent elmesélek. – próbáltam nem elröhögni magam mikor kimondtam a szavakat, de igazak voltak, ha nem kapok, valami kaját összeesek, és nem tudok neki beszámolni semmiről.

- Meg még mit nem. Egy hónapig nem látlak és téged csak a cseresznyés pite érdekel? – felhúzott szemöldökkel várta mivel reagálok a lecseszésére.

- Te mondtad. – és irányt mutatva neki az ujjammal megmutattam a cseresznyés pitét a pultnál.

Elviharzik az asztal mellől, mint aki épp a halál elöl menekül.

Most hogy megint egyedül lettem előveszem a telefonom és megnézem nem kaptam-e üzenetet, de semmi. Ha nem kerültem be is kapnom kellene egy üzenetet legalább vagy valamit mi az oka annak, hogy még mindig nem szóltak? Az idegcsomó kezdett visszatelepedni a hasamba, de mire pánikolni kezdtem volna addigra megérkezett a cseresznyés pitém.

- Tessék! Extra tejszínhabbal, most pedig mesélj mi történt veled és miért nem voltál gép közelbe? – konkrétan elém dobta a tányért majd beült az előttem lévő padra.

- Egész nap vagy az ágyban vagy a földön fetrengtem és gondolkoztam mennyivel jobban is meg tudtam volna írni a dalt, amit beadtam és írtam egy rakat dalt. – nem voltam teljesen biztos, hogy megérti, mit mondok miközben egy fél szelet pite van a számban, de ügyesen vette az akadályt.

- Átérzem, milyen lehet neked, tudod, hogy örülök, ha boldog vagy viszont nem szeretném, ha kimennél Amerikába. De az a sok dal érdekelne. Van olyan köztük, amit a bandám el tudna játszani? Kezdik unni a régi számokat.

- Azok a számok nagyon jók! És ha nem tetszik nekik, akkor írjanak jobbat. De ha szívesebben énekelnének a agyvérzésről és az idegösszeroppanásról amin csak a halál segíthet vagy akkor szívesen odaadom nektek a dalokat, de a kedvencem az Óda a pizzához lett. A peperóni és a paradicsomszósz románca biztos megnyerné a közönségeteket.

- Inkább hanyagoljuk nem nagyon illik a mi zenei stílusunkhoz, de majd ha stílust váltunk és kajákról kezdünk el énekelni feltétlen elkérem a pizzás számodat.

- Megbeszéltük. Neked hogy megy a munka, és mikor jár le a műszakod?

- Halálra unom magam. Nem soká kb. másfél óra, megvársz? Meghallgathatnád a profi zenészeket, ha úgyis ráérsz és akár ihletet is meríthetnél egy úgy dalhoz a mi számunkra.

- Nem tudtam, hogy jött egy új banda a városba. – néztem fel a tányérból és vártam a reakcióját.

- Igen! Az a nevük hogy tejszínhabos az egész arcod. Jó kis banda, de kicsit nyálas a zenéjük. – hozzám vágta a ruhaszalvétáját és elvette előlem az üres tányért.

- Hozhatsz még egyet, ha már úgyis felálltál. – szóltam utána miközben letöröltem az arcomról a ragacsos foltokat.

Arra mérget mernék venni, hogy, Steen anyukája süti a világ legjobb pitéjét, ezzel senki nem szállhat vitába.

Sunyiba a telefonomra pillantok, mintha valaki elöl is titkolnám, hogy üzenetet várok, de még mindig nem kaptam semmit.

Steen hatalmas mosollyal és egy egész cseresznyés pitével tér vissza az asztalhoz. Nem ül, le csak leteszi elém és közli, ha ezt mind megeszem, akkor egy hétig pitével fogok álmodni.

Nem tudom az emberek, hogy tudnak evés közbe dolgozni vagy bármi mást csinálni én, ha eszek, akkor csak magamra és az ételre tudok gondolni. Érdekesen hangzik, de vannak ilyen hülye dolgaim. Például először mindig a jobb cipőmet veszem fel és csak utána a balt, csak feketére festem a körmöm, csak úgy tudok dalt írni, ha zokniban vagyok.

Beletelt egy jó órába mire az egész pitét betakarítottam, de teljes szívem mondhatom, hogy jól laktam és kibírom estéig.

Még húsz percig itt kell ülnöm. Steen fel alá rohangál, egy perce sincs, hogy leüljön mellém. A nap folyamán két dolgot figyeltem meg. Ha egyedül vagyok, akkor rögeszmésen bámulom a telefonom képernyőjét, és hogy velem srégen szembe ül egy gyönyörű gesztenyebarna hajú lány, aki rám úgy nézz, mint akit legszívesebben a pokolra kívánna de Steen-re pedig épp ellenkezőleg, rá úgy néz, mint aki mindjárt meghal csak, hogy egy mondatot is válthasson vele.

Már csak tizennyolc perc és elfoglalom végre magam. A percek egyre lassabban telnek, nem tudom, mit kezdjek magammal az előbb már azon kaptam magam, hogy a csempéket számolom egyik boksztól a másikig. Az őrület határán állok, ami csak akkor jön elő, ha egyedül vagyok. Más esetben imádok egyedül lenni, mert akkor tudok gondolkodni, de most pont ez a gondolkodás visz a sírba.

Tizenhat, tizenöt, tizennégy, tizenhárom…. Öt.

- Mehetünk? – csap az asztalra Steen.. azt hiszem kihagyott egy ütemet a szívem pedig már teljesen belemerültem a falon lévő óra ritmikus kattogásába.

- Ha még egyszer megijesztesz, hívhatod a mentőket. – rúgom bokán.

- Áúcs!! Ha gondolod, visszamehetek, még dolgozni látom nagyon élvezted az egyedül létet.

- Meg ne merd! – gyorsan felugrok, megfogom a kezét és kirángatom az ajtón.

A próbákat Steen unokatestvérénél Johnnál szokták tartani, összesen négyen vannak a bandában. Nincs nagy hírnevük csak egy sarki kávézóba szoktak fellépni. A legtöbb dalukat én írtam nekik, nem nehéz feladat leginkább verseket kell átírni és dallamra pakolni. Van, hogy megpróbáltak saját verset elénekelni, de abból mindig csak baj volt. Azt állítják a vers és a dal csak kicsit különbözik miszerint a dal vers csak nem szavalod, hanem énekled. Én teljesen másnak tárok egy dalt és egy verset. A vers azért vers, mert képesek megfogni az embert úgy, hogy az ember csak felolvassa és ez a lelkét tükrözi az írónak, míg a dal nem mindenképp a szerző lelkét mutatja be inkább a lelkiállapotát egy bizonyos körülmény hatására. Jó verset életembe nem tudtam írni. De a fiúk nagyon jól megoldották, hogy maradjon egy vers vers úgy, hogy hozzárakunk egy dallamot. A szívemhez közelebb áll a punk rock, mint zenei műfaj, de az ők előadásukban órákig tudnám hallgatni a verseket.

Maga a Garba, vagy öt utcával van lentebb a büfétől. A Garba John garázsát takarja, egyszer mikor sokat ittak kitalálták ezt a szót a garázs és a próba keverékeként és felfestették hatalmas fekete betűkkel a garázsajtóra.

Mikor megérkezünk hatalmas csörömpölés szűrődik ki. Kezdek félni mi történhet bent, utoljára colát és mentost akartak robbantani bent.

- Hali skacok! – üvölti el magát Steen mihelyst belép a Garba.

- Csá! Késtél fél órát. És Finn nem tudott eljönni, mert a nagyanyát viszi kórházi kivizsgálásra, azaz a próba lefújva. – John, azaz ember, akinek kifejezetten jól áll, ha dühös. Mindenki azt gondolja, hogy a szőke kék szemű srácok annyira aranyosak tudnak lenni ő viszont folyton dühös valami miatt és ez teszi olyan érdekessé a számomra.

- Nem baj. Attól még megbeszélhetjük a holnapi fellépést. – szólal meg a zongora mögül Claudia.. John barátnője.

Éppen kérdezni akartam mikortól lesz, a fellépésük mikor megszólal a telefonom. A stúdió az. Kilököm az ajtót és kirohanok.

- Igen Elisa Green! – a szívem a torkomba dobog, a hangom pedig remeg.

- Jó estét Elisa. Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem sikerült bekerülnie a legjobbak közé. Maga is nagyon tehetséges és egy hajszál választotta el magát, hogy bekerüljön. Kérem, ne adja fel nagyon tehetséges és lesz még lehetősége híressé válni. – nem tudtam felfogni semmit, sem amit mond csak az járt az eszembe, hogy elbuktam és nem sikerült és hogy anyának igaza volt.

- Köszönöm, hogy szólt. – nem túl értelmes vagy épp illedelmes válasz, de nem futotta többre.

- Még egyszer sajnáljuk, hogy nem sikerült. – gyorsan elhadarta majd lecsapta a telefont. Biztos nem én voltam az egyetlen, akinek ma összetörték minden álmát.

Steen-ről megfeledkezve elindultam a nagyvilágba, azt hogy hova tartok nem tudom. Csak megyek az elején még lassan majd egyre gyorsabban, míg a lábam el nem fárad. Nem tudom pontosan miért jöttem erre. Ezen az utcán van az egyetem ahova anyám be akart íratni ahova nem voltam hajlandó eljönni és jelentkezni.