XXXVI. Rész

Sziasztok! Szerintem még sose késtem ennyit egy résszel. Hatalmas bocsánat kéréssel tartozom nektek, remélem megkímélitek az életemet. Viszont most hoztam egy részt, ami remélhetőleg elnyeri a tetszéseteket. Várom a komikat és bármiféle megjegyzést szívesen fogadok akárhol. Jó olvasást!

A napok csak telnek el egymás után, nem tudok rendesen gondolkozni.. az agyam egyre több kérdést alkot a jövőmmel, kapcsolatban, jelentéktelenek érzem magam. Egy porszemnek a tenger parton, rég kapott már el ez az érzés. Régen rendszeresen jöttek ilyen gondolatok elő az agyam legsötétebb részéről, ilyenkor otthon gubbasztottam, s próbáltam elterelni a figyelmemet valamivel, de sose sikerült. Mikor Steen észbe kapott elrángatott egy próbájukra, vagy fellépésükre, hogy bármi mást csináljak, csak ne gondolkozzak. Eddig egy percem se volt rendesen leülni s a jövőmre gondolni. Megállás nélkül rohantam össze vissza, vagy épp Michael-el foglalkoztam, de most Ő sincs itt és semmi dolgom sincs. Saját gondolataim ölnek meg, belülről emésztenek fel.

- Elisa! – kiabált be a szobába az én drága barátom. A fejemre húztam a takarót és az ablak felé fordultam, nincs lelki erőm semmire, csak feküdni akarok és várni a nagy semmit. – Elisa, gyere ki! – a hangja egyre hangosabb volt, hallottam lépteit majd az ajtó nyílását is. Szorosabban fogtam a takarómat számítva rá, hogy megpróbálja leszedni rólam. – lassan egy óra, te pedig még mindig fekszel. Kelj fel! – leült mellé és elkezdte simogatni az oldalamat.

- Nem! – hangom határozott volt. Tudtam, hogy a mai napom e szoba négy fala között fogom eltölteni.

- Rosszul vagy?

- Nem.

- Megint rád tört a gondolatmanó? – mindig így hívja ezt az állapotot. Utálok ilyen lenni, de nem tudok kitörni belőle olyan, mintha egy buborékba kerülnék be amiből bármennyire akarok nem tudok kiszabadulni. A túl oldalon ott van Steen aki megpróbál mindent, hogy valahogy kipukkadjon a buborék és kiszabadulhassak én pedig csak ülök lábamat felhúzva mellkasomhoz és nézek ki a fejemből.

- Aham. – nyögtem ki és fordultam felé. Ő már teljes utcai öltözetbe ült mellettem, hova akarhat menni törött lábbal? – de jól vagyok, merre mész? – a szemembe nézett és próbálta játszani a bátyus szerepet.

- Nem nézz hülyének, nem vagy jól. Ki akarok menni, akárhova csak ne kelljen itthon ülnöm, mert felvágom az ereimet. Te pedig életem velem fogsz jönni. – erre a válaszom csak annyi volt, hogy visszabújtam a takaró alá. – ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Imádom elzavarni a gondolatmanót a fejedből, olyan vicces dolog.

- Nem megyek sehova. Fáradt vagyok és nincs semmihez se kedvem. – magyaráztam.

- Mondtam, hogy nem érdekel.. öltözz felfele. Süt a nap, jó idő van, viszonylag. – felállt és kiment a szobából, halottam, hogy valakivel telefonál, de annyira nem érdekelt a dolog, hogy jobban oda figyeljek rá. A csend lassan rávett, hogy visszaaludjak. Mikor már álmodtam is megcsörrent a telefonom. Nem vettem volna fel, ha nem üvöltött volna, ami irritálta a fülemet. Kiszedtem a párnám alól és elhúztam a zöld telefont.

- Igen?

- Keljél felfele! – kiabált bele Mikey. Kinyomtam és visszatettem a fejem a párnámra. Éreztem, hogy nedves, ami a nyálam nyoma lehetett, felemeltem magam, megfordítottam a párnám és visszahelyeztem rá a fejem. A telefonom újból megszólalt.

- Mi van? – szóltam bele már nyűgösebben.

- Ne kelljen még egyszer elmondanom, hogy emeld fel a segged és takarodj ki a lakásból! – szépen megfogalmazta a dolgot az már biztos.

- Kellemetlen, hogy több kontinens választ el egymástól. Ergo nem tudsz a válladra kapni és kirángatni az amúgy igen kényelmes és meleg ágyamból. – van valami jó is a távolságban.

- Tudod,nekem vannak ismerőseim, akik még nálam is nagyobbak, lehet be se férnek az ajtódon.. na ha megkérek egy olyan ismerősömet, hogy ahogy te mondtad csapjon a vállára és vigyen ki téged onnan, nem biztos, hogy jól jársz.

- Engem az pont nem érdekel. Ha itt lennél, se másznék ki az ágyból. Ne erőlködj, ez szinte lehetetlen küldetés még számodra is. – hallatszott a gyerek sírása. - menj és babáz ki magad, engem pedig hagyjál aludni. Oké? – nem akartam beszélni, egyedül akartam lenni és aludni.. nem nagy kívánság. Az alvás gyógyír minden bajra, nekem sok bajom van tehát sokat kell aludnom, ez ilyen egyszerű.

- Kérlek szépen. Megteszed a kedvemért? – szeretem, mikor hirtelen megváltozik a hangja, de most nem tudtam értékelni.

- Meg, de most már tényleg menj babázni. Majd pénteken találkozunk. – gyermeteg hazugság a cél érdekében.

- Már alig várom. – köszönt el. Letettem a telefon én pedig visszafeküdtem, már kevésé olyan meleg ágyamba. Még két ilyen beszélgetés és nem fogok tudni vissza aludni, na jó ez szinte lehetetlen. Alig találtam rá a kényelmes pozícióra, de Steen már megint a szobámba volt.

- Gondolom, nem jó éjt-puszit akarsz adni. Steen nincs semmi bajom, nyugodtan itthon hagyhatsz. – próbáltam nagyon meggyőző lenni.

- Nem! Nem nyitok vitát. Öltözz! – sunyin mosolygott, valamit tervezett.

- De nincs kedvem! Nem akarok semmit se csinálni, hagyjál már békén, légy szíves! – már szinte könyörögtem. Hisztizni is kész voltam, bár az is olyan fárasztó dolog, ha nem lennék lusta akkor kizavarnám és bezárnám utána az ajtót. – neked is el van törve a lábad, ülj le és pihenj. Nem is lenne szabad sétálnod. – hoztam egymás után az indokokat. – nézzünk itthon filmet, vagy rendeljünk kaját. Te se unatkozol és én is maradhatok az ágyamba.

Sose csinálhatom azt amit akarok! Nem hagyott békén, túl sok volt az energiája amit muszáj volt mellettem kiadni. Befeküdt mellém és addig beszélt nekem, míg rá nem vettem magam arra, hogy kimenjek. Kifésültem a hajamat és a fejemre húztam a fekete Baseball sapkát és csak, hogy biztos ne lássam a napot még egy napszemüveget is felvettem. Úgy nézhettem ki, mint egy sztár aki megpróbál elbújni a lesifotósok elől. Nem szóltam hozzá szinte egész úton, csak sétáltunk, azaz valami hasonlót csináltunk. Mivel nem tudott, normálisan menni a gipsze miatt amire tegnapelőtt Tayler fel vart egy rossz kockás ing ujját. Ahogy már otthon is tudtam ennek a kis sétának nem volt semmi értelme, céltudatosan bicegett előre, de mikor megkérdeztem hova tartunk csak legyintett a kezével és folytatta az útját előre. Mentünk, mentünk és én már teljesen kifulladtam mikor megállt. Letoltam a szemüvegemet és aligha feltűnően szemügyre vettem a környezetet.

- Egy játszótér. – állapítottam meg. Nem ma készült az is biztos, a játékok nagy része már szinte teljesen használhatatlan. A libikóka ülései már nincsenek a helyükön, a faházikó kisebb, nagyobb részei hiányoznak amik pedig megvannak a huligánok áldozatává vált. Egyedül a csúszda és a hinta volt még talán használható állapotba, de abba se voltam biztos. – miért jöttünk ide? – fordultam szembe vele.

- Kincset keresni. – tapsol egyet majd a mankók segítségével elugrált mellettem. Ott álltam, mint akinek legyökerezett a lába, néztem, ahogy nagy nehezen bele szerencsétlenkedik magát az egyik hintába. Szerencse, hogy az emberek nem merik ide hozni gyerekeiket, biztos hülyének nézték volna őt, ahogy engem is. Már egy kicsit kinőttünk ezekből a játékokból. Én személy szerint sose voltam olyan korszakomba, amikor vágytam volna ilyen helyekre.. a szobám mindig jobban tetszett ezeknél a játékoknál, itt gyerekek voltak akik idegesítettek és a hajamba szórták a homokot.

- Gyere már! – kiabált rám. Visszatettem a szemüvegem és elindultam felé. A cipőmbe már a harmadik lépésnél bele került egy kavics, leültem a mellette lévő hintára, az elején nem mertem teljesen ráülni, féltem, hogy leszakad alattam én pedig a porba kötök ki. Mikor meggyőződtem róla, hogy még egy darabig tartja magát a lánc lehúztam a cipőm és kihalásztam belőle a kavicsot. – most pedig tegyél úgy, mintha élveznéd az életet. – lökte meg a hintám. Pont ez ellenkező irányba mozogtam, nem előre és hátra, hanem jobbra és balra.

- Szerintem ennek nem ez a szakszerű használata ennek a valaminek. – nem válaszolt csak még egyszer nekem jött. Megállítottam és inkább megpróbáltam normálisan használni, annyira nem voltam bártor, hogy nagyon elrugaszkodjak a földtől. Nem voltam egy száguldó idegbeteg, csak lassan hajtottam magam.. egy idő után még éveztem is a dolgot, Steen-nek egy kicsit nehezebben ment a dolog, egy idő után, mikor a lábam már kezdett fáradni felálltam és mögé álltam. Megragadtam a hinta két szélét és elkezdtem lökni.. nehezebb volt, mint gondoltam, de élvezte a dolgot és ez nekem is jobb kedvet adott. Úgy kuncogott, mint egy óvodás, a nevetése miatt nekem is nevethetnékem támadt. – meddig kell itt lennem? – kérdeztem meg. Idő közben Mikey is életjelet adott magáról, képek hadát kaptam tőle, ahogy a kisbaba kezükben van, vagy éppen az anyuka kezében. Nem hasonlított az anyukájára, bár ilyenkor nem tudom meg lehet-e mondani az ilyeneket. Aranyos, de nagyon pici.. én biztos nem merném a kezembe venni, és így bele gondolva Michael kezébe se adnám a gyereket.

- Benned van még a manó? – nehéz kérdés.. jelentéktelennek érzem-e magam? A gondolkodásom még mindig ugyan úgy túl negatív, de az elmúlt órákban nem csak ezen gondolkoztam, azon is kattogott az agyam, hogy tudnék innen lelépni és elbújni a világ elöl.

- Ha azt mondom, hogy igen akkor nem fogsz békén hagyni, úgyhogy inkább, nem.  – abba hagytam a lökdösését és visszaültem a hintámba. – hidd el nincs semmi bajom, csak túl sokat gondolkoztam az este és megártott egy kicsit. Összeszedem magam és jól leszek.

- Akkor ha lehet szedd össze magad most. Ide adod a telefonod? – nem kérdeztem minek kell neki, csak oda nyújtottam. – bizonyítatlan tény, hogy minden zene mániásnak van a telefonján egy-két olyan zene ami nagyon ciki, de mégis mosolyt csal az arcára? – ha lenne is olyan a telefonomon nem hiszem, hogy megtalálja. Több száz szám van a telefonomon, nem találna meg csak úgy egyet ami pont megfelel erre a kijelentésre. – csak ismerni kell a másik ízlését és már meg is van az a bizonyos zene. Meg is van.. – határozott mozdulattal nyomot rá arra a bizonyos számra. Nem tudtam melyik az így kicsit rettegtem, nem nagyon tartok ciki zenéket a telefonomon. – mikor hallgattál te Justin Bieber-t? – el se kellett indulnia a számnak tudtam melyik az. Csak egyetlen Justin szám van a telefonomon.. azaz kettő, de csak ez egyik felel meg annak, amit az előbb mondott. Megpróbáltam kikapni a telefont a kezéből, de nem sikerült és a dal is megszólalt.

- Kapcsold már ki! – elnevettem magam. Elkezdte énekelni a dalt én pedig majdnem lefordultam a nevetéstől a hintáról.

- Oh baby, baby, baby ohh.. - befogtam a szemem, hogy ne lássam, de a mivel nem volt négy kezem így a hangokat nem tudtam kizárni a fejemből.  – énekelj velem. 

- Előbb ütettem el magam. – sziszegtem, de éreztem, ahogy magával ragad a dal. Ez a dal az amin akarva akaratlanul is elneveti magát az ember. Sose éltem Bieber korszakomat, nem vonzottak se a dalai se a kinézete, pont az ellentétét képviselte az én létemnek. Saját magamat meghazudtolva kezdtem el énekelni. A hangom erősen keveredett a nevetésemmel így nem volt valami szalonképes hangom, de körülöttünk senki sem volt, nem nézhettek minket hülyének.

- Látod megy az neked. – a dalnak egyszer csak vége lett, de mi még mindig énekeltünk és nevettünk. – pápá gonosz manó. Szeretlek felvidítani nekem is feldobja a napomat. Michael miért küld folyton képeket? Tudni akarom milyen képeket kaptál most?

- Rossz, aki rosszra gondol. Amúgy meg a kisbabáról csinál nekem sorozatképeket, azt hiszi jobb kedvem lesz tőle. – megpróbáltam befejezni a nevetést, de nagyon nem ment. Szó szerint ki kívánkozott belőlem. Tényleg sikerült neki elfelejtetni velem a gondokat, amik még mindig meg vannak csak épp nem foglalkozok velük. Ami késik, nem múlik ezt jól tudtam, próbálok a mának élni, de ha akarok valamit akkora holnapra is gondolnom kellene, ami pedig olykor fájdalmasabb, mint gondolnám. Steen megmutatva igazi valóját felvette leghülyébb kinézetét és elküldte a lépet Michael-nek aki érte a nem létező célzást válaszolt egy csodás képpel amin nagyon hasonlított egy malacra. Jól elszórakoztatták egymást, míg én énekelve hintáztam, mint egy vérbeli óvodás.

 A vége fele én is beszálltam a csatába.. nem volt kérdéses, hogy én győztem. Olyan fejeket voltam képes vágni, amit egy normális ember nem tud, ezzel is bebizonyítottam, hogy nem vagyok normális. A telefonom már nem bírta ezt a sok jó képű embert így fogta magát és kikapcsolt. Lehet fel kellett volna tennem az este töltőre, de ki gondolta volna, hogy szelfi csatázni fogok az isten háta mögötti játszótéren. Steen még ki akarta próbálni a csúszdát, de nem engedtem meg neki, arra hivatkozva, hogy nem kellene eltörnie a másik lábát is.

Haza fele sétálva megálltunk egy-egy gömb fagylaltra is ahol a kiszolgáló lány kicsit se feltűnően bámulta meg Steen-t. Rám igencsak rossz pillantásokat intézet, melynek az oka azt lehetett, hogy Steen mellett voltam. Mikor meguntam a gyilkos pillantásokat megszólaltam.

- Nem vagyok a csaja, jó? Nem kell megölnöd. – Steen egyből elvörösödött, ahogy a leányzó is a fagylaltpult mögött. – add már meg neki a számodat, fel fog hívni. – parancsoltam rá a csajra. Nem kellett neki se kétszer mondani a dolgot. Vicces helyzet volt, amiből mindenképp jól jöttünk ki, mert ingyen kaptuk meg a fagylaltokat.

- Ez ciki volt. – jelentette ki Steen a fagyiját nyalogatva. – kérsz? –nyújtotta felém a karamellás fagylaltját. Mikor bele nyaltam volna az orromba nyomta. Én is az arcába akartam nyomni a csokis fagylaltomat, de rájöttem, hogy ahhoz túl finom, így inkább hagytam a dolgot és próbáltam a nyelvemmel letakarítani az arcomon lévő finom karamellás fagylaltot.