XLI. Rész

Szép jó estét mindenkinek. Meghoztam a követező részt, hiányzik a részből egy apró részlet. Elisa dalának egy részlete, de a napok folyamán felkerül az is, csak le kell ellenőriztetnem az angolomat. Mindenki megértését nagyon köszönöm, de az a részlet nem oly nagy, hogy hiányozzon bárkinek is. Jó olvasást és ne felejtsétek, hogy nagyon szeretem a kommenteket a részek alá. 

Az érzések eléggé furcsán nyilvánulnak ki. Ez tény és való, hogy olykor mást mondok, mint amit akarok, vagy épp nem mondok, semmit mikor illene valamit kinyögnöm. Nem vagyok egy könnyen megismerhető, főleg nem szerethető fajta. Steen egyszer a fejemhez vágta, hogy használati útmutató kellene hozzám. Igaza volt, de ha belegondolok, nincs olyan ember, aki tökéletes lenne. Én nem is gyúrok erre a pozícióra, én szimplán boldog akarok lenni, ennyi. Nem minden esetben mutatom ki, de vannak érzéseim. A legfontosabb ember, akiért mindent megtennék az Steen. Igencsak szoros baráti kapcsolat fűz Tayler-hez, aminek oka, hogy több hónapig a lakásunkban táborozott. Jordan-t, mint bátyám szeretem. Na és persze ott van még egy bizonyos valaki, akiről elmondhatom, hogy fenekestül felforgatta az életemet. Nem, nem az anyukámra gondoltam, bár ő is fontos szerepet játszik parányi életem kialakításában. Michael az a személy, aki mély nyomott hagyott a szívemben, bár majdnem biztos vagyok benne, hogy ő ezzel nincs tisztában, de én tudom, mit érzek iránta és ezen semmi se változtathat. De ezen ma változtatok. Ma lesz a koncertem, az első igazi, hivatalos fellépésem, amit már alig várok. Hajnali háromkor felkeltem és rám tört az írhatnék. Nem dalt írtam, sokkal másabbat, mint eddig valaha. Olyan végrendeletnek mondanám, hagyaték nélkül. Lehet, hogy nagy hülyeség, de úgy érzem a mai nap egy hatalmas fordulópont az életemben. Meg akarom őrizni valódi önmagam, és ezért írtam magamnak és Michael-nek egy levelet. Leírtam, mi is, amit most tudok, képzelek magamról, mimet akarok elérni és mit vagyok érte feláldozni. A Michael levele pedig, egy szerelmi vallomásszerű. Párizsba azt mondtam, hogy én inkább kimutatom, ha szeretek valakit, minthogy kimondjam a szavakat, de van, aki nem érti a célzást. Levélbe foglaltam minden jót és rosszat, amit egymásnak nyújtunk. A kezembe fogom a leveleket és már megint úgy érzem sokkal érzelmesebb voltam a kelleténél. Nagyon nem vagyok ilyen, de harcolok, hogy változtassak rajta. Letettem a két papírlapot, amit a kottafüzetemből, téptem ki és visszadobtam magam az ágyba. Jobban kötődtem az ágyamhoz, mint eddig valaha. Ha kikelnék, az ágyból azzal beismerném, hogy fel kell kelnem, ha beismerem, hogy fel kell kelnem, el kell fogadnom, hogy órák választanak el a fellépéstől, ami vagy sikert arat, vagy kudarcba torkoll. A félelem enyhe kifejezés és ezért nem is megfelelő a bennem kavargó érzelmekre.
- Elisa! - férfihang járta be a lakást. Összeszorítottam a szemem és próbáltam az álmaimba menekülni. Féltem a hang gazdájától, ha bejön a szobámba mindennek vége. Muszáj lesz felkelnem, nincs több puha ágy. Alvást tetettem, de tudtam, hogy ha bejön, úgyis elröhögöm magam. Kinyílt az ajtó.. Egyetlen szerencsém, hogy háttal voltam az ajtónak. Felkészültem életem színjátékára, de fölösleges volt.
- Mi ez a papír? - indult meg a levelek felé. Mint villám vágtam rá a kezére, míg a másikkal megragadtam a papír fecniket.
- Ne nyúlj hozzá! - pillanatok töredéke alatt tettem a hátam mögé a leveleket. Gondolkoztam, hogy szúrós, vagy épp lágy pillantást vessek rá. Gyorsan kellett döntenem, rámosolyogtam és a kezemet a hátamhoz szorítva visszadűltem az ágyba. - jó reggelt, amúgy. - kezdtem el kommunikálni vele. Egy érdekes tekintetett vettet rám, szerintem megpróbálta eldönteni normális vagyok-e. Ez egyszerű kérdés, egyszerű válasszal. Nem.
- Most akkor csináljunk olyat, mintha ez meg se történt volna. - levágódott az ágyra és az ablakot kezdte bámulni. Igyekeztem a lehető legfeltűnésmentesebben a papírlapokat a párnám alá becsúsztatni.
- Gondolom te is eljössz a fellépésemre. - hülye kérdés volt, ezzel tisztában voltam, de nem szólalt meg, és kellett egy téma.
- Hát, gondolom. - fordult felém. Komor tekintete, hamar vidámabbá vált.
- Szeretem, mikor mosolyogsz. Az arcod sokkal másabb. - mutató ujjaimmal arcához értem. A járomcsontja alá tettem ujjaimat és elkezdtem magyarázni neki. - ha mosolyogsz, a világos bőröd megfeszül csodás arcodon és itt olyan, nagyon cuki lesz. - elnevettem magam, ahogy ő is.
- Tehát azt mondod, hogy itt nagyon cuki lesz, mikor mosolygok? - nem állhatta meg, hogy ne kössön bele, az előbbi értelmes mondatomba. Utánozva engem, kezeit arcomra helyezte. Hamar megunta, tenyerébe temettem arcomat és csendbe maradtam. Ez volt a legtöbb, amire képes voltam. A szavak csak elrontották volna ezt a pillanatot. Felemelte fejemet és szorosan magához húzott.
- Szeretlek Michael Clifford. - csak halkan mondtam ki a szavakat. Nem először mondtam ki, de mikor kimondtam nem voltak megfelelőek a körülmények. Most viszont.. Minden tökéletes volt. Már megint rám tört az, az érzés. Túl nyálas vagyok. De nem zavarta, csak még szorosabban tartott a karjai között.
- Én is. - tudtam, hogy egyszer mindennek vége szakad. Ennek a pillanatnak a végét Tayler okozta, aki örültként kivágta az ajtómat és beugrált a szobába. Lassan távolodtam el Mikey-től és bújtam vissza a takaróm alá, ami még minimálisan megőrizte melegségét.
- Basszus srácok, nem tudtam, hogy enyelegtek. Majd visszajövök, ha befejeztétek. - elindult az ajtó felé, de hamar meggondolta magát. - azaz, már teljesen mindegy, a pillanatnak lőttek, bocsi srácok. - leült az ágyam sarkára. Már két ember is volt a szobámba, én mégse voltam képes felkelni az ágyból. Mintha belevarrták volna a lábaimat a matracba.
- Ja, ezt jól elszúrtad, de ne aggódj, én megbocsátok neked.. Valamikor. - hozzá vágtam a kispárnámat, ami pont az arcát találta el. Örvendezve csaptam össze két tenyeremet.
- Jó fej vagy. Izgulsz már? Az egész banda ott lesz a bárba. Tuti tele lesz a hely. - hosszú percekig beszélt a helyről ahol este fellépek. Tudom, hogy nézz ki, hisz tegnap el kellett mennem a gitárossal feltérképezni a helyet. Szép és tágas, jó a hangulata a helynek, de én félek, hogy a fele se lesz megtöltve a helyeknek.
- Úgy legyen! - vágtam valószinűleg soha véget nem érő szavába. Mikey köszönő pillantást vetett rám.
- Te, nem akarnál felkelni? Lassan indulnod kellene, nem gondolod? - jobban magamra húztam a takarót. Ezzel válaszoltam a kérdésére.
- Még túl sok időm van. - kikukucskáltam a takaróm alól, de nem kellett volna. Tayler alulról rántotta meg a takarómat, Michael pedig oldalról. Egy centi takaró se maradt rajtam, megcsapott a hideg. Nem volt hideg, de a takaróm alatt sokkal melegebb volt.
- Nincs. - zengték kórusba. Megadva magamat megragadtam az ágy szélét és felálltam az ágyra. Beleremegett a szint, mikor balett módjára levágódtam a szőnyegre. Elővettem egy rövid kantáros nadrágot és egy pólómat. Hónom alá kaptam őket és emelt fővel távoztam a szobából. Letusoltam és felvettem a ruhadarabjaimat.
- Steen hol van? - a kérdést, olyan körkérdés szerűnek szántam. Mindegy volt nekem, hogy ki mondja meg, csak kapjak választ a kérdésemre. Egymásra néztek, majd rám. Fogalmuk se volt, de ezt nem tudták volna kinyögni. - mikor bejötettek még itt volt? - harapófogóval is több infót lehetett volna kihúzni belőlük. Mindenről beszéltek, csak arról, nem amiről kellett volna. A pizsamámat bedobtam az ágyamba és ráterítettem a takarót, amit oly kedvesen letéptek rólam.
Egyre inkább éreztem, hogy telik az idő. Míg megebédeltünk, vagy míg összepakoltam a dolgaimat egy kisebb végtelenség telt el. Olykor Mikey lépett le egy kis időre, de Tayler is össze visszaszaladgált. Nem egyszer maradtam teljesen egyedül. Na, akkor tört rám igazán a pánik. Mikor ott áll melletted valaki, automatikusan erősnek mutatod magad, de ha egyedül vagy előjön a félelem, ami nem túl jó dolog. Két óra választott el a fellépéstől. Mindent elintéztem, amit kellett, felhívtam, akit fel kellett és elmentem ahova el kellett. Eközben semmit se tudtam Steen-ről. Egy kicsit miatta is ideges voltam, de nagyobb bajom is volt, annál, hogy vele foglalkozzak.
Rohantam a bárba, mert már így is késésben voltam. Azt mondtam a srácoknak, hogy még vagy három számot elpróbálhatunk. Az emberek hadával szemben kellett szembeszállnom, de nagyobb sérülések nélkül megúsztam. A bár egy pince alaksorba volt, ami már csak azért volt jó, mert sokkal hűvösebb volt, mint odakint. Még az is meglehet, hogy valaki csak azért jön be, hogy lehűljön egy kicsit, és megtetszik neki a zeném.
A raktár mellett volt az a kisszoba ahova lepakolhattam a dolgaimat, nem volt sok dolgom, amit le kellett volna pakolnom, de a táskámat és a papírkötegeimet letettem.
Felszaladtam az emelvényre ahol a többiek már vártak engem. Jordan szerzet nekem egy kisebb zenekar szerűséget. Nem sok időnk volt beszélgetni, de jó fejnek tűnnek, de ami fontosabb, hogy jól bánnak a hangszerekkel.
- Azt hittem sose érsz ide. - szólalt meg a srác a gitárja mögül. Nem volt annyi energiám, hogy nevekre figyeljek. Örültem, ha nem rontottam el a saját dalaim szövegét. Azt hinné az ember, hogy az ilyen egyszerű, de nagyon nem az. A három szám simán belefért az időnkbe. Kinyíltak az ajtók, lejöttem az emelvényről és a srácokat meghívtam egy-egy colára. Szivárogtak befele az emberek. A szívem minden egyes után egyre hevesebben vert. Egy ismerő arcot se láttam. Az órámra pillantottam, ami szinte kiabálta, hogy fél órám van. A telefonomért nyúltam és a telefonszámlámat növelve elkezdtem hívni az állítólagos barátaimat, akik nincsenek, mellettem mikor kellene.
- Merre vagy? - a feszültség még telefonon keresztül is jól kihallgató volt a hangomból. Steen volt az egyetlen, aki felvette a telefont.
- Az ajtóba. Van egy kis meglepetésem. Azaz annyira nem kicsi. Olyan.. Majd mindjárt meglátod.
- Így is kiugrik a szívem, nem kell nekem meglepetés. Mikey és Tayler is felszívódott. Mindegyikőtöket kinyírom, komolyan mondom, ha ezt túlélem, halál fia vagytok, mindannyian. - kinyomtam a telefont, és a zsebembe csúsztattam a telefont. Erősen a lépcsőt szuggeráltam és vártam, hogy végre leérjen Steen az állítólagos meglepetésemmel. Elsőnek Michael, utána pedig Tayler és Collins. A szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet, mikor megláttam, aki utánuk volt. Az anyám. Köpni, nyelni nem tudtam. A lábaimon, mintha tonnás súlyok lettek volna. Az öröm és az idegesség egyszerre támadt rám. Egyre közelebb jöttek én pedig csak ott álltam és bámultam őket.
- Oh, Elisa. - borult a nyakamba anya. Én még mindig a bejáratot néztem, és igyekeztem feldolgozni a dolgokat. Mikey a kezemet megfogta és anya dereka köré tette. Ezzel sikerült egy kicsit összébb szednem magam.
- Szia, anya. - na, jó, úgy látszik nem teljesen sikerült. Eltávolodott és jobban szemügyre vett. Egy évvel ezelőtt, most a kiabálás következett volna, de már nem tudom mit is várjak tőle.
- De csinos lettél. Levágattad a hajad? Ezt nem is mesélted. - ez tényleg nem ugyanaz a reakció volt, most valami büszkeség áradt belőle. Nem nagyon értettem miért is van itt, de miután megszoktam a jelenlétét még örültem is neki. Megjöttek a többiek is, nekem pedig már nem volt több időm velük lenni. Kiszaladtam, hogy előkeressem a levelet, amit az éjjel Mikey-nek írtam, majd a kezébe nyomtam.
- Az utolsó számnál nyisd ki. - félve néztem rá. Nem az a fajta, aki türelemmel kivárja az ilyeneket.
- Mi van benne? - nem is figyelt rám, csak a borítékot forgatta.
- Majd meglátod, de ígérd meg, jó? - sikerült felkeltenem az érdeklődését.
- Rendben, de melyik szám lesz az utolsó? - a bár vezetője már elkezdte a mondókáját.
- Majd megtudod. Szurkoljatok! - elhagytam az ismerős közegemet és felsiettem a dobogóra.
A szívem nem is vert. Egyáltalán nem éreztem magam idegesnek. Teljesen természetesnek vettem a dolgot, miszerint kiállok a színpadra és éneklek. Elmondtak rólam mindent, amit tudni kell, de még is úgy éreztem, hogy nekem is beszélnem kell magamról. Bemutatkoztam és megosztottam néhány részletet velük, a kalandjaimból.
- De ennyi elég is belőlem. Gondolom nem azért jöttetek, hogy meghallgassátok az élettörténetem. - halk nevetés járta be a termet. - az első szám, az egyik legelső dal, amit írtam. Remélem tetszeni fog. - a srácokra néztem, akik már fogták a hangszereket. - a szám címe Well timed. - mély levegőt vettem és elkezdtem énekelni. Éreztem, hogy a hangom nem annyira biztos a dolgában, mint én.

A dal végén már teljesen megszoktam a dolgokat. Azt a sok szempárt, ami rám szegeződött. Voltak olyan emberek, akiket egyáltalán nem érdekelte, hogy énekelek, de voltak olyanok is, akiknek minden bizonnyal tetszett. Nem is vártam azt, hogy mindenki tátott szájjal fog bámulni, abba nem lett volna semmi jó. Ez pont úgy volt tökéletes, ahogy volt. Éreztem, hogy az egész tér az enyém. Azt csinálhatok, amit akarok, mert megküzdöttem érte. Felfoghatatlan és leírhatatlan érzések kavarogtak bennem. A legjobb szó talán a szabadság.. Igen azt éreztem, hogy szabad vagyok. Nem éreztem idő korlátott, egyik dal követte a másikat én pedig mindegyiket próbáltam a lehető legjobban elénekelni. Nem voltam minden egyes pillanatban a legjobb, de még a hamis részeket is élveztem. Egy-egy dal között beszéltem pár szót, mindig a szám eredetéről, vagy éppen arról, ami az eszembe jutott. Egy kósza pillanatban az órámra pillantottam.. Meglepő módon már lassan egy órája álltam a színpadon. A testem kezdte érezni a dolgot, a lábaim néha összerogytak, de a lelkem még toppon volt. Órákig képes lettem volna énekelni, ha nem kell állnom.
- Lassan elérkeztünk az utolsó számig. - az emelvény széléhez sétáltam a gitárom társasságával és leültem. Mögöttem az emberek levonultak. - Az utolsó szám egy feldolgozás lesz. Egyik kedven bandám dala. Remélem jól éreztétek magatokat, és még találkozni fogunk. - a mikrofont betette az állványra, amit letettek nekem a padlóra. Fél szemmel láttam, ahogy Michael elhagyja a helységet. Igyekeztem nem azzal foglalkozni, hogy mire gondolhat pillanatnyilag.

It was like a time bomb set into motion

We knew that we were destined to explode

And if I have to pull you out of the wreckage

You know I'm never gonna let you go

We're like a time bomb

Gonna lose it, let's defuse it

Baby, we're like a time bomb

But I need it

Wouldn't have it any other way

(All Time Low: Time bomb)

A szám vége után többen is odajöttek gratulálni. Jól esett az ismerősöktől, de a legjobban az ismeretlen emberektől esett a legjobban. A legjobb barátaid nem mondaná azt, hogy szar voltál, jobb, ha hazamész, míg egy tök ismeretlen megtenné. Nagyon boldog voltam, bár kellően bele is fáradtam a koncertbe. A hajam a tarkómhoz tapad és a homlokomon is le-legurult egy izzadság csepp, de ez várható volt.
- Eszméletlen voltál kishölgy. - jött közelebb a házigazda. Igazán szimpatikus embernek tűnt már az első találkozáskor is. Pont olyan, mint egy bar vezetője, legalábbis amilyennek én elképzelem őket. Hosszabb sötét haj, fiatal éveinek végén járó, kis sörhassal rendelkező tele tetovált emberek. Na, jó, lehet, hogy nem pont ilyenek az átlagos tulajdonosok, de a filmekben, mindig ilyenek voltak. Megint sikerült bele vesznem a gondolataimba, mindenki engem nézett és várták a válaszomat. De mire is? Arra se emlékeztem, hogy ki kérdezett, nem hogy arra, hogy mit.
- Elnézést, elbambultam. Mi volt a kérdés? - a kisebb tömegébe néztem remélve, hogy nem lesz annyira feltűnő, hogy nem tudom, kitől várom a kérdésem. Steen szólalt meg, aki szinte velem szembe állt.
- Az volt a kérdés, hogy mennyire vagy fáradt? Elmehetnénk ünnepelni, nem mindennap van első fellépése az embernek.
- Ez érdekes kijelentés volt Steen barátom. Szerinted, milyen időközönként van az embernek első fellépése? - Collins figyelt fel erre az aprócska hibára. Egyre jobban kezdem megkedvelni, lehet, hogy csak azért, mert mostanság sok időt töltött velünk.
- Jól van, na. Értettétek a lényeget nem? - hülye képel nézett rám. Végig néztem az embereken. Ha most bele vágunk, az éjszakába tuti nem ússzuk meg, minimum egy kisebb balhé nélkül. A férfiak neki kezdenének vedelni a sört és jó páran, bele értve magamat is, nem bírják a piát. De jó oldala is lenne az egésznek, szeretem ezt a bandát. Mindig jót nevetek rajtuk, és velük.
- Most inkább elvinném anyát várost nézni, ha nem gond. - utoljára láttam meg anyát, akiről szinte már teljesen el is feledkeztem. Olyan rég voltunk igazán együtt, sok mindent kell mesélnem neki, és neki is nekem. Meghalva, hogy mit mondtam elmosolyodott és megfogta a kezem.
A csapat kisebb csapatokra felszakadva folytatták az estélyüket. Összepakoltam az összes holmimat és hazafuvaroztattam a srácokkal. Kint szétnéztem, de sehol sem találtam Michael-t, a telefonom se mutatott új üzenetet, nem tudtam, hogy mit tegyek. Fel kellett volna, hívnám, vagy hagyni, hagy érlelődjön benne a dolog, amit írtam. Átgondoltam, hogy nekem melyik lenne a legjobb, és arra jutottam, hogy nem keresem. Majd reggel felhívom, ha addig nem keres, akkor nem keres.
Fogtunk egy taxit és bele vágtunk az éjszakába. Első állomásunk egy kajálda volt, mert anya majd éhen pusztult. Nekem egy falat se tudott volna lemenni a torkomon, tele voltam energiával és annyi minden kavargott bennem, hogy nem hiányzott az étel. Vettünk neki egy kis dobozos fűszeres sült krumplit és neki vágtunk a Hollywood Boulevard volt.
Anya hamar megette a krumplit és elkezdett faggatni. Hittem benne, hogy el lesz ájulva a várostól és kihagyhatjuk a kellemetlen beszélgetéseket, de nem jött össze a dolog. Kerestünk egy padot és neki vágtunk a kemény beszélgetésnek. Minden elő jött, ami csak elő jöhetett.
- Minden rendben van? – komolyan nem értem, mi bajom lehetne. Itt ülök vele szemben, láthatja, hogy megvan az összes fogam és fülem.
- Igen, anya minden rendben van. – lassan és érthetően válaszoltam vissza, hogy ezt a kérdést ne tegye fel többet.
- Mikor jössz haza? – ez vagy az ezredik kérdése volt, féltem, hogy soha nem ér véget. A fejem le, lecsuklott olykor. Nagyon álmos voltam már, de ő jól bírta a kiképzést.
- Augusztus vége, szeptember eleje.
- És akkor vége lesz a kapcsolatodnak? Együtt vagytok még azzal a gyerekkel? - erre mi lett volna a jó válasz? Már nem voltam hajlandó normális kommunikációt folytatni.
- Nem, úgy gondoltam, hogy magamhoz láncolom, és soha többé nem mozdulhat el mellőlem. De az is lehet, hogy hozzá megyek, és akkor már papíron össze lesz kötve az életünk.
- Nagyon vicces vagy, látom eljött a álom pontod. Jobb, ha fogunk egy taxit és holnap folytatjuk tovább. Remélem, azért a születésnapodra haza jössz. – felálltunk és kerestünk egy szabad taxit. Igen nehéz volt megtalálni azt az egyet, amiben épp nem ült senki. Lassan az óra éjfélt ütött, de még mindig dugó volt az utakon.