XLII. Rész

Sziasztok! Tudom lusta, lusta, lusta, lusta, lusta ember vagyok, de mentségemre legyen szólva nagyon nem volt ihletem és lusta vagyok. Nagy nehezen és sok idő után csak sikerült megszülnöm ezt a részt is. Remélem megbocsátjátok, hogy ennyi ideig nem volt rész és hagytok valami nyomot a rész alatt. Jó olvasást.  

Hiába voltam álmos, még egy jó darabig forgolódtam az ágyban. Álmos voltam, de mégis tele voltam energiával. Büszke voltam magamra az esti fellépés miatt és, hogy egyszer sikerült őszintén elmondanom a véleményem. A karórám kattogása járta be az egész szobát. Nem volt jobb dolgom, mint azt hallgatni. Felkelni lusta voltam, hogy valami hasznosat is csináljak, de hiába feküdtem, mert nem tudtam aludni. Minden egyes kattanásnál a másik irányba fordítottam a szemem. Jobb-bal, jobb-bal, jobb-bal.. így ment ez mindaddig, míg a szemem el nem fáradt és győzött le a fáradtság. Csukott szemmel is a kattogásra figyeltem, mint kisgyerek az altatót hallgattam figyelmesen.
A ritmikus kattogást egy hasonló hangú valami zavarta meg. Gondoltam csak anya vagy Steen mászkál kint, így nem vettem a fáradtságot, hogy megnézzem. Hamar abba is maradt a dolog, így újra az óra zengte be a teret, még ha csak rövid időre is. A második körnél már muszáj voltam felülni és körbenézni, hogy mi is a zaj forrása. Erősen az ablak felől jött a ricsaj, felkaptam az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került, ami a gitárom volt. Léptem egy lépést majd észhez kaptam. Senki sem ér annyit hogy összetörjem az én drága gitáromat. Szépen lassan letettem és kerestem mást, nem sok harci eszköz volt a szobámba, így be kellett érnem a táskámmal, ami nem nagy fegyver egy betörő ellen. Elhúztam a függönyt és nyugodt szívvel könyveltem el magamban, hogy nincsen betörő a szobámba, de a kopogást még mindig hallottam. A következő tippem az volt, hogy Steen próbál morzejelekkel üzengetni nekem, de az se jött be. Kinyitottam az ablakot és kimásztam a tűzlétrára. Már-már azt hittem, hogy Michael próbált betörni hozzám e késői este, de nem ő volt az. Nála egy sokkal kisebb és aranyosabb lény zavarta meg az alvásomat. Egy aranyos sötét szőrű macska mászkált fel-alá a létrákon. Sose voltam oda az állatokért, anya nem nagyon díjazta az ötleteimet mikor kutyát akartam és mivel bőven beértem a zenével így nem feszegettem a dolgokat. Lassú léptekkel közelítettem felé, nem akartam, hogy elmenjen csak meg akartam simogatni. Nem volt túl vad, de nem is gondoltam annak, biztos valamelyik szomszéd zárta ki, máskülönben, hogy kerülhetett volna fel ide. A falnak támasztottam a hátam és leültem a hideg vasra, és elkezdtem simogatni a cica hátát. Hamar beadta a derekát és a lábamhoz bújva élvezte, hogy kényeztetem.

- Honnan jöttél cica? – enyelegtem beszélgetésbe vele, de nem volt hajlandó válaszolni nekem. Olykor- olykor nyávogott egyet, de nem tudtam kivenni pontosan mire is gondol. – nem vagy valami bő beszédű. Reggel megkeressük a gazdidat, jó? – egyre hidegebb lett, és úgy döntöttem vissza mászok a szobámba. Nem volt szívem kint hagyni így magamhoz fogtam és őt is bevittem a szobába. Igazán jól elbeszélgettem szegény jószággal, aki valószínűleg hülyének nézett, de nem érdekelt. Befeküdtem az ágyba és magam mellé tettem, nem kellett neki se kétszer mondani, hogy ne menjen el, viszont azt közöltem vele, hogy ha ide mer üríteni, akkor a gazdája csak bundaként, hordhatja majd a kis kedvencét. Hajnali három óra után nem nagyon kellett kétszer mondani, hogy aludja el. Az óra zaját a macska dorombolása nyomta el, ami a jobb oldalamon feküdt én pedig a kezemmel simogattam őt, míg el nem aludtam.

Nem aludtam sokat, a szemem pontosan kilenc órakor nyílt ki. A kóbor macska a szőnyegen játszott egy papír fecnivel, amin valószínűleg egy dalrészlet lehettet, még fénykorába. Ledobtam magamról a takarót és a macskát a honom alá fogva elindultam a konyhába.

- Biztos éhes vagy már. – kezdtem el megint beszélgetni szerencsétlen jószággal. A konyha fele tartva megcsapott egy finom édes illat, ami nem hagyott józanul gondolkodni. Kiverte a fejemből, mit is akartam mondani. Akár egy zombi indultam el az illat irányába, ami szerencsémre a konyha volt. Az illatnál nagyobb meglepetést okozott a látvány. Édesanyám dobálta a palacsintákat a magasba, egyiket a másik után majd mindet egy már elég nagy kupac tetejére helyezte. Éppen feldobott egyet, mikor a macska úgy döntött nem viteti tovább magát velem és kiugrott a kezeim közül egy hangos nyávogással, ami megijesztette anyát és a levegőbe lévő palacsinta a serpenyő helyett a gáztűzhelyre esett. Felnevettem volna, ha nem kellett volna a macska nyomába erednem, aki céltudatosan indult meg a fürdőszoba felé. Sikeresen kaptam el az ajtóba, még mielőtt bemehetett volna.

- Neked mióta van macskád? – ugrott elém anya a serpenyővel a kezében. Olyan közel jött, hogy éreztem a serpenyőből kiáramló hőt az arcomnál.

- Te pedig mióta tudsz palacsintát csinálni? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre és kivettem a serpenyőt a kezéből, mielőtt még véletlenül az arcomhoz érintette volna.

- Mindig is tudtam, de ez nem volt jó válasz. Nem is szereted a macskákat, te egy állatot se szeretsz. – mindkettőnk arcán döbbenet ült. Olyan dolgokról szereztünk tudomást, ami egy normál családban alaptudásnak számítanának, ellenben a miénkben majdnem húsz év után kerül elő. Elzártam a gázt és letettem a macskát és a serpenyőt az asztalra.

- Nekem sose volt bajom az állatokkal, te nem engedtél sose állatot haza vinni. – hangom rideg volt. Előtört belőlem, hogy reflexszerűen feszültséget keltsek köztünk, ebben a dologban igencsak jó voltam. Puszta hanglejtéssel képes voltam magamnak több nap szobafogságot elintézni. Anya nem firtatta tovább a dolgot, nem vetett semmit a szememre, és nem kötött bele egyetlen egy dologba se, inkább elkezdte keresni a tányérokat és megterített a reggelihez.

Kerestem egy kis dobozt és az új vendégnek öntöttem egy kis tejet, hogy nehogy reggeli nélkül maradjon. Mire mindennel elkészültünk még Steen is kimászott a szobájából, vidáman ült le a megterített asztalhoz és vette ez az első palacsintát a palacsintahegy tetejéről. Mindenki némán ült és ette az isteni reggelijét, még mindig csodálkoztam, hogy anya tud ilyet csinálni, de még nem is akármilyet, mennyeire sikerültek neki, mind egytől egyig. A csendes és eléggé kellemetlen reggelit a csengő zavarta meg. Sose szerettem, ha megszólal a csengő irritált a hangja és akkor muszáj voltam elsétálni az ajtóig és kinyitni, arról nem is beszélve, hogy sokszor állt már az ajtó másik oldalán olyan alak, akit nem szívesen láttam volna. Hamar felugrottam még mielőtt Steen tette volna ugyanezt és az ajtóhoz siettem.

- Ma csupa meglepetés a napom. – nyitottam ki a vendég előtt az ajtót és álltam el az útból, hogy befáradhasson a lakásba. Szarkasztikus mosollyal az arcán sétált el mellettem és ment el az étkező asztalig, ahova ledobott egy köteg papírt, amiről fogalmam se volt mi lehet az. – Neked is jó reggelt, drága Jordan. Nem szeretnél reggelizni? Isteni palacsintát készített az édesanyám és van meggylekvár hozzá. – tisztában voltam vele, hogy esélytelen dolog, hogy ő leüljön hozzánk, de olyan jó volt kötekedni vele.

- Nem, köszönöm. Ezer meg egy dolgom van, csak valaki nem vette fel a telefonját, így nekem kellett lehoznom a papírjait. Igen, az a valaki te vagy Elisa. Legközelebb a nyakadba kötöm a telefonodat, te csinálod azt, amit én mondok, nem pedig fordítva. – mérgesen elvette az utolsó palacsintát, ami a tányéromba volt és kiviharzott az ajtón, majd fellökve engem.

- Senki se kérte, hogy hozd el! Amúgy pedig szívesen! – kiáltottam utána, majd becsaptam az ajtót. Az orrom alatt dünnyögve ültem vissza a székemre és kezdtem el nézegetni a papírokat. Mindegyiken más és más állt. Egy név egy feladatkör, egy fizetési százalék, egy időtartam csak a cég volt közös, a Studio alatt futott minden egyes ember, akiknek a neveit és adatait most valami miatt megkaptam. Anya és Steen is odajött és elkezdték nézegetni a papírokat, nem tudtam mik lehetnek azok, de a normális agyműködésem még javában aludt.

Fél óránkba telt mire rájöttünk, hogy azok a lapok a menedzserek adatait tartalmazzák, szám szerint tizenkettőt. Tizenkettő menedzser közül lehetne választanom? Vagy ők vállalnának el? Kell nekem ilyen? Ez azt jeleni, hogy látnak esélyt a sikeremhez? Az a tizenkét köteg lap több kérdést vetett fel bennem, mint amennyivel megbírtam volna birkózni. Letusoltam és Steen nyakán hagyva a macskát és anyát elmentem Jordan-hez magyarázatért.

Az irodájából való távozásom némi kivetnivalót hagyott maga után. Egy kicsit durvábbra sikeredet ez a beszélgetés, ami nem csak az én hibám volt. Mentségemre legyen mondva én tényleg igyekeztem a legjobb formámat hozni, még kopogtam is mielőtt beléptem volna azon a retkes ajtón, de őt megszállta valami, és egy normális mondatot nem tudtunk váltani. Olyan dolgokra hivatkozott amihez, mint embernek, de még, mint főnöknek sincs semmi köze. Egy darabig türtőztettem magam, de mindenki tudja, hogy nem vagyok egy hidegvérű valaki, egy idő után nekem is betelt a pohár és felvéve az ő stílusát elkezdtem én is kiabálni. Ennek lett az a vége, hogy hidegebb éghajlatra küldtem és kiviharzottam az irodájából. Eldöntöttem, hogy nekem nem kell egy ember, se akit ajánlott, nekem nem fog kelleni menedzser, én leszek saját magam menedzsere, míg nem találok magamnak olyat, aki színpatikus és tehetséges. Magamba őrjöngve léptem ki a kánikulába, mikor elindultam még pár fokkal hűvösebb volt, akkor még ésszerűnek tűnt a pulóverem, de mostanra elég rossz döntésnek bizonyult. Csak azért is a fejemre húztam a kapucniját és végigszenvedtem azt a kétszáz méter a saját készítésű szaunámba.

Áldottam a technikát, hogy feltalálta a légkondicionálót. A lakásba nagyon kellemes idő volt, olyan pont megfelelő a számomra, amit kintre is el tudnék viselni. Ledobtam a cipőmet és megváltam a pulóveremtől is, és rájöttem, hogy nekem még ma két fontos dolgom is van. Meg kell keresnem a macskám gazdáját és meg kell keresnem Michael-t is. Már elmúlt dél és még mindig nem keresett, lehet hagynom, kellene, hogy ő keressen, nem akarok rátelepedni, lehet, a srácokkal elmentek valamerre vagy épp próbálnak. Ezzel a gondolatmenetemmel kilőttem az egyik problémát, így már csak egy feladatom volt mára, gazdát keresni a macskámnak.  Körbe néztem a házba, de csak a macskát találtam meg a szobámba zárva. A telefonomért kaptam és felhívtam Steen-t.

- Szia! – szólt bele nevetve a telefonba.

- Szia, merre vagytok? – szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy Steen az én anyámmal nevetgél együtt. Mint egy rossz álom. A gondolattól libabőrös lettem.

- Átjött az udvarlód, de nem talált otthon és anyukád megkérte, hogy mutassa meg neki a várost, mert te tegnap elég hamar meguntad a dolgot. – tehát ennyit arról, hogy Michael nem éppen mással van elfoglalva. Nagyon sajnálom őt, el tudom képzelni mennyire, élvezhetik a dolgokat. Anya nem is szereti őt, egy kicsit se kedveli, csak inkább elviseli, mert muszáj, és szerintem ő is valami ilyesmit érezhet iránta.

- Hol vagytok? Oda megyek! – meg tudom menteni még őket, vagy, vagy már teljes a katasztrófa? – Hahó, Steen! Mond, meg hol vagytok. – mintha a falnak beszéltem volna, nem kaptam választ egy jó darabig, majd Michael hangját hallottam meg a telefon másik oldalán.
- Elraboltam a családodat. Csak akkor kaphatod vissza a szeretteidet, ha pontosan azt teszed, amit mondok. Megérteted? – mély hangom beszél, pont úgy, mint egy piti is bűnöző.
- Honnan veszed, hogy vissza akarom kapni őket? Nyugodtan megtarthatod őket. – lazán löktem oda a szavakat és vártam erre mit reagál a drága.

- Elisa! Ezt nem így kell játszani. – újra a normális hangján beszélt, bár egy kicsit kényesebben. – Ne ess ki a szerepedből és kövesd a forgatókönyvet! – kaptam meg a parancsokat, amiken csak nevetni tudtam. A hanglejtés, amivel kimondta a nevemet mindent vitt.

- Bocsánat.

- Elraboltam a családodat. Csak akkor kaphatod vissza a szeretteidet, ha pontosan azt teszed, amit mondok. Megérteted? – ismételte el magát. Elgondolkoztam, hogy ugyan azt mondom, de inkább maradtam a szövegemnél. Kislányos hanggal szóltam bele újra a telefonba.
- Oh, csak azt ne! Ne bántsa őket, bármit megteszek. Mit kell tennem? – reménykedtem benne, hogy ez már megfelelt neki, mert jobbra nemigen lettem volna képes.

- Menj be a szobádba. – nem kérdeztem csak tettem, amit mondott. Két szava között eszembe jutott az esti levél, nem reagált rá semmit. Ott és akkor megfogadtam, hogyha tényleg nem mond róla vagy miatta semmit és soha többé senkinek nem fogok normálisan beszélni az érzéseimről. Nagy nehezen vettem rá akkor is magam és bár lehet, hogy jobb, ha nem mond rá semmit mégis furcsa érzést avar bennem ez az egész.

- Itt vagyok. Hogyan tovább?

- Látod a macskát?

- Igen. – a vállammal tartottam a fülemhez telefont és a kezeimmel pedig felemeltem a szőrgombócot, aki épp alvást szimulált.

- Öld meg.

- He? – hallottam, hogy a háttérbe mindeni röhög. Nagyon kis mókásnak hitté magukat. Három egy ellen, nem épp fair játék. Úgy tűnik nincs is nagy baj köztük, jól elröhögcsélnek rajtam.

- Csak vicc volt. Keresd meg a gazdáját, ha megvan, hívj fel és megmondom a következő feladatot. Ha a küldetést nem teljesíted, két órán belül, levágom az egyik szereted fülét és elpostázom. – kérdezés nélkül kinyomta a telefont. Beraktam a farzsebembe mikor elkezdett rezegni. Üzenetem jött, na vajon kitől?

„Ha szólsz a rendőrségnek nem látod viszont egyikőjüket sem, csak hullazsákban.”

Szerelmed Mikey!

Elég hülye játékba rángattak bele, de meg is lepődtem volna, ha simán eltelik ez a napom. Azt irigyelem a régi életembe, hogy nyugtom volt. Órákig, napokig voltam képes a szobám négy fala között ülni és azt csinálni, ami jól esi. Filmet nézni, sorozatokat nézni, gitározni vagy éppen csak feküdni az ágyon és bámulni az unalmas falamat. Na, ez az egyetlen ami hiányzik, mostanság nincs szabad napom. Nem állítom azt, hogy ez rossz dolog, de minden bizonnyal fárasztóbb, mint a régi, ennek ellenére mégis kevesebbet alszok. Ebbe már rég nincs logika. A pólómat lecseréltem egy fekete atlétára és a fejemre tettem a sapkám, hogy ne legyek rákvörös.

Igazából fogalmam sem volt hol is kezdjem, be kellene kopogni egy lakásba és megkérdezni, hogy nem-e ismerik a cicust és annak a gazdáját, de mi van, ha egy bunkó embert fogok ki? Amekkora szerencsém van sikerül beleválasztanom a közepébe. A legjobb döntésnek Tayler és Collins tűnt. Őket ismerem, és ők jobban ismeri ezt az épületet, mint én. Egyszóval közösség építőbb személyisége, mint én, van rá egy minimális esély, hogy ismerik a gazdáját a macskusznak.  

Ez a tökéletes terv ott bukott meg, hogy nem voltak otthon a lovagjaim. Maradt a hosszabb út. Fellépcsőztem a negyedikre és becsengettem a harmadik lakásba, amit megláttam. Szerencsémre nem egy mogorva öregember nyitott ajtót, de pechemre nem tudták megmondani kié lehet a jószág.

Négy emeleten kopogtattam be összesen nyolc emberhez, míg a kilencedik valami hasznos információval is szolgált. Természetesen egy olyan tanácsot adott, ami ésszerűnek tűnik minden ember számára nekem mégse jutott eszembe egy háromnegyed órával ezelőtt. Menjek le a portára és kérdezzem meg ott, hisz engedély kell az állattartáshoz. Áldom annak nőnek a tanácsát. Valószínűleg képes lettem volna bejárni az egész épületet, míg meg nem találom a gazdát, de így gyorsabban megtudtam a választ. Az én drága macskám nem másé volt, mint a karbantartóé. Hülye mosollyal kerestem fel az úriembert. Nem is tudtam róla, hogy itt is van olyan, azt hittem az csak a vállalatoknál-cégeknél vagy az ennél nagyobb szállodákban vannak, de tévedtem. Könnyes búcsút vettem Mr.D-től és a telefonomért nyúltam, hogy helyzetjelentést adjak.

- Megvan a cica gazdája akit, mint kiderült Mr. D-nek hívtak. – támadtam le egyből.

- Nagyon jó. Féltem, hogy nem lesz elég az idő, de ügyesen megoldottad a feladatot. A követező feladatod pedig, hogy menj el egy ruhás boltba és vegyél egy doboz harisnyát. De nem akármilyen harisnyát. Fekete legyen és legyenek rajta fekete pöttyök. kevesebb, mint egy órád van A játék elkezdődött, sok sikert. – és újból kinyomta a telefont. Minek neki harisnya? Komolyan a Fűrészből idézett? Felszaladtam a hátizsákomért és a pénztálcámért és neki vágtam a nagy útnak.

 Szinte minden sarkon van, olyan bolt ahol lehet harisnyát venni, de nem olyat, amilyet ő mondott. Fekete van, hisz az egy alap dolog, de, hogy azon pöttyök is legyenek már nehezebb feladat volt. Húsz perc séta után találtam egy fehérnemű üzletet, ahol végre valahára nem néztek hülyének a kérésem hallatán. Megtetszett így magamnak is vettem egyet, bár kétlem, hogy Mikey magának vetette volna a másikat, de kinéztem volna belőle azt is, hogy igen. Félve kerestem meg a számát, mi lesz a következő feladat? Lopja el egy majmot az állatkertből és húzzam fel rá a harisnyát?

- Harisnya megvéve. Ha még egy feladatot, mert adni, esküszöm, hogy neked adom a családomat.

- Ez lesz az utolsó. Komolyan. Menj haza. Nem kell mást tenned, csak haza menned. – végre a saját hangján beszélt. Kiélvezve a helyzetet, most én csaptam rá a telefont és indultam végre valahára haza.

A lakás ajtaja előtt álltam és jól hallottam, hogy már ők is itthon vannak. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy be merjek-e menni. Volt rá esély, hogy én leszek az aki elrontja ezt a nagyon jó kedvet amit nem akartam, de mégis sokszor sikerült már. Nagy levegőt vettem és beléptem. Mindenki az asztalnál ült és épp falatozott.

- Na, szép. Ti itthon pihenhettek még én bejárom a fél várost egy pöttyös harisnyáért, amit még mindig nem értek minek kellett megvennem. – ledobtam a cipőm és leültem közéjük. Valami féle tésztát ettek, mindenkié más ízű volt, így fogtam magam és mindegyikbe bele ettem. Az anyáé paradicsomos volt, a Steen-é csípős fűszeres a Michael-é pedig sajtos.

- Ne zavartasd magad, de neked is vettünk. – kapta ki a kezemből anya a dobozt és adta vissza Michael-nek azt.  A konyhapulton volt az én dobozom is amiben olyan tészta volt, mint a Mikey-é.

- Nem zavartattam, de azért köszi. – visszaültem és elkezdtem enni a saját kajámat. – Elmondjátok minek kellett megvennem a harisnyát? És miért pont fekete pöttyöset?

- Este elmegyünk egy jó kis étterembe és vettünk neked egy ruhát amihez kellett egy harisnya, és, hogy ne unatkozz gondoltuk téged küldünk el érte.

- Hát ez igazán rendes volt tőletek, de én nem hordok ruhát. – kötöttem bele ebbe a remek tervükbe.

- De fogsz, mert megvettem és ez az utolsó estém itt. Holnap indul a repülőm haza. – magyarázta anya félig meghatóan félig pedig parancsolóan.

- Jó. – jelentettem ki duzzogva és folytattam a kajám megevését. – De akkor ti is kiöltöztök. És igen Michael itt pont rád gondoltam, jobb, ha leszeded azt a sunyi mosolyt az arcodról és felkészülsz, hogy neked is ki kell csípned magad.