Sziasztok! Sokat szenvedtem míg elkészült a rész. Nem azért mert nem volt meg mit fogok bele írni, hanem más okok miatt. Remélem tetszeni fog minden kedves olvasónak. :*
Jó olvasást!
Csodaszép álom közepén voltam, épp a színpadon énekeltem, egyedül. Teltház volt, és az emberek miattam jöttek el, mert szerették a zenémet. Minden egyes emberrel beszélni akartam, aki ott volt. Lementem a színpadról és bementem közéjük, egy akartam lenni velük. A szívem egyre hevesebben vert, ahogy ott voltam a sok ember között. Valami édes ért az ajkamhoz, de nem volt ott semmi. Folytattam tovább a dalt, de megint az éreztem. Kinyitottam a szemem és Michael szája tapadt az enyémhez. Nem hittem volna, hogy a szívem ilyen gyorsan is képes verni, azt hittem kirobban a mellkasomból. A kezemet a nyaka közé fűztem és berántottam az ágyamba. Nem engedtem, hogy megszólaljon, nem voltam képes elszakadni tőle. Olyan volt mintha a szánknál összeforrt volna a testünk. Leszedte rólam a takarót és már szinte rajtam feküdt. Fekete bő póló volt rajta, nem volt nehéz dolgom alányúlni. Éreztem, ahogy megfeszülnek a hátán az izmok, s mind eközben csókolt. Viszont, ez már több volt szimpla csóknál nem tudnám leírni. A keze hideg volt, amitől megborzongtam mikor a derekamra tette. A keze egyre fentebb és fentebb csúszott, míg az enyém lentebb. Szerencsétlenkedett a melltartó kapoccsal, ezért kezembe vettem a dolgokat. Éreztem, ahogy a torkából feltör a nevetés, de nem zavart. Egyre jobban izzott a levegő és egyre kevesebb ruha volt rajtunk. Egyre inkább kezdtem elveszteni a fejem, csak azt járt az eszembe milyen rég vártam már erre a pillanatra.
- Hola! – másodpercek alatt ültem fel, zihálva kapkodtam a levegőt, pár pillanatig azt sem tudtam hol vagyok. Michael állt a szobám küszöbén, fején egy hatalmas színes somrero. Tudatosult, bennem minden és hallottam a szívemet, ahogy épp darabokra törik. Michael rémült fejel közeledett felém.
- Baj van? – ült le mellém. Legszívesebben lerúgtam volna az ágyról, vagyis nem, de ez lett volna a helyes, lerúgni, vagy kirúgni a szobámból.
- Jól vagyok! – kihúztam magam és próbáltam távolabb húzódni tőle, az eszem és a szívem hatalmas csatát vívott egymással.
- Hoztam neked egy kalapot, megláttam és rád gondoltam nem hagyhattam ott. – levette a kalapot és a fejemre rakta, majdnem olyan póló volt, rajta, mint az álmomban. Most egy fekete pólót viselt, amin fehér foltok voltak. Fejemre tette a kalapot és megsimította az arcomat.
- Te tüzelsz! – kiáltott fel.
- Dehogy is, mondom, hogy rosszat álmodtam. – félredobtam a takarót és felálltam. A nagy lendület pillanatok alatt szertefoszlott a lábaim elhagytak, oldalra dőltem. A kezemmel próbáltam hárítani az esést, de felesleges volt, mert Michael kezébe találtam magam.
- Te jó ég! Elisa, mi a baj? – és akkor rájöttem, ez is csak egy álom, nem lehet más.
- Csak álmodom, másképp, hogy lennél ennyire dögös. – a szavakat alig tudtam kimondani. Nem tudtam, miért vagyok az ölében, de élveztem a dolgot. Az össze energiám elszállt úgy éreztem, hogy repülök, súlytalanul.
- Elisa! Ne hülyéskedj már, figyelj már rám!
- Ha dühös vagy akkor megfeszülnek az arcizmaid, nagyon cuki vagy ilyenkor. – miért ne mondhatnám, ki mit gondolok, most megtehetem élőben már nem. Éreztem, ahogy felállt és elindultunk az ajtó felé. A fejemet hátra billentett és láttam a szobámat, ahogy távolodunk. Nem szeretem, ha cipelnek, de most nagyon jól esett. Michael hangját hallottam, de nem értettem mit mond. Pillanatképek vannak a fejembe, elvisz a szállodából, aztán egy kocsiba voltunk talán, kíváncsi voltam ilyenekre, hogy vagyok képes egy álomban. Aztán pedig minden elsötétült, nem tudom mi történt. Lehet, hogy túl sok volt a jóból és az agyam nem bírta tovább. Nem láttam semmit csak sötétséget és minden egyes porcikám tüzelt. Egy darabig maradtam a sötétségben nyugodtan, aztán, kifordultam önmagamból elkezdtem ordibálni és kapálózni, fel akartam kelni. Próbáltam lenyugodni, de nem ment. Percek vagy órák teltek el nem tudom, csak annyit tudtam, hogy elfáradtam, és fel akarok kelni. A sírás küszöbén álltam, de nem tudtam semmit sem csinálni csak ülni a sötétségbe, és hagyni, hogy felemésszen.
- Kinyitja a szemét! Szóljatok valakinek. – ezek a szavak az agyam közepébe szúródtak. Nagy energiát igényel, hogy ki tudjam nyitni a szemem. Mindenem fájt, de megnyugodtam, hogy ez tényleg csak álom volt. Erőt vettem magamon és megpróbáltam felülni, de valaki megfogta a vállam.
- Ne mozogj. Túl gyenge vagy. – ezek a szavak megijesztettek, de még inkább a hang gazdája. Hosszú hónapok teltek el mióta nem hallottam őt, én döntöttem így, és már szinte el is felejtettem. Az anyám. A szemem kezdte megszokni azt a nagy fehérséget, ami várt rám. Egy hatalmas fehér szobába találtam magam. Középen feküdtem körülöttem székek, de csak kettőn ültek. Próbáltam megszólalni, de nem jött ki hang a torkomon. Próbáltam valami nyugodt dologra gondolni, körbenéztem és tudatosult bennem, hogy kórházba vagyok. A kezemben egy hatalmas tű kandikált, kifele ami infúzióra volt rákötve. Anya nyugtató pillantással nézet rám, ami minden volt csak nem nyugtató. Viszont, volt helyette más, aki meg tudott nyugtatni. Vele szembe a széken egy ismerős arcot találtam. Éreztem a mosolyomat. Az ,,újra láttam” mosolyom volt az, jól megnéztem magamnak őt, rövidebb lett a haja, és mintha magasabb is lenne egy kicsit, de ami a legfeltűnőbb volt az a boldogság. De nem csak boldogságot tükrözött az arca, a szemei alatt hatalmas fekete táskák ültek. Steen volt ott mellettem, és még anyát is más szemmel néztem, miután ráismertem a legjobb barátomra.
- Steen! – szólaltam meg, mintha késsel vágták volna szét a torkomat, és a hangok égettek. Fel akartam üvölteni a fájdalomtól, de nem tudtam.
- Hogy vagy? – kérdezte anya, megfogta a kezem, nem húztam el, pedig el akartam. Nem láttam értelmét.
- Miért vagyok kórházba? – kezdtem megszokni a fájdalmat.
- Megtámadott egy vírus, amiből tüdőgyulladás lett. Magas lázad volt. – láz, éreztem, de nem tudtam mi volt.
- Hogy kerültem ide? – törtem a fejem mi volt az utolsó emlékem. Michael-el voltam, együtt voltunk. De az álom volt, vagy nem? Teljesen összezavarodtam, kezdtem ideges lenni, mit csináltam?
- Egy piros hajú srác hozott be a kórházba. – közölte anya. A hangjába gyűlölet volt.
- Ne keljen már mindent egyesével megkérdeznem! – csattantam fel.
- Nyugodj meg. Steen mindent elmesél, én pedig keresek egy orvost. – felállt és kiviharzott az ajtón. Kíváncsi szemekkel fürkésztem Steen tekintetét. Annyira hiányzott már.
- Miki vagy ki a manó.
- Michael. – javítottam ki.
- Na, igen ő, elvileg programotok lett volna, felment, de te aludtál. Felkeltett, te pedig nagyon fel voltál zaklatva, de azt állítottad rémálom. Aztán észre vette, hogy lázas vagy de te nem hittél neki, fel akartál állni, de összeestél. Behozott a kórházba, és telefonált nekünk. Az első repülővel jöttünk. Nagyon magas lázad volt, és nem sikerült levinni, az orvosok azt mondták nagy baj lesz, ha nem megy lentebb. Az volt az egyetlen módszer, hogy bealtatóznak, és várnak. Mire ide értünk már aludtál, pár fokkal sikerült lentebb vinni a lázad, de még mindig nem voltál jól. Két egész napig aludtál, az a srác itt volt melletted, amíg ide nem értünk, de anyukád elzavarta. A telefonodat a kezembe nyomta, amin folyamatosan kérte az információkat rólad. – a düh egyre több volt bennem, próbálkoztam a „gondolj valami szépre” de nem vált be. Mi jogon zavarta el Michael-t és az csak a kisebb problémám volt, mit mondtam neki? Rémlett néhány dolog, de féltem belegondolni is.
- El kell mennem. Beszélnem kell Tayler-el, és Michael-el most!
- Ne légy hülye, fel sem tudsz állni. Mindent elintézek, amit kell, csak mond el mit akarsz. – hónapok óta éreztem egy űrt a szívembe, és most rájöttem rá mi az. Hiányzott Steen. Beszélgettünk, de nem eleget és az sem olyan, mint élőbe.
- Ölelj meg! Annyira hiányoztál! – gyengének éreztem magam, de nem érdekelt. Utálom az érzelmeket, most pedig túl sok volt bennem. Felpattant a székről és átölelt. Ahogy felállt megláttam a kockás nadrágját, amitől nevethetnékem támadt. Az illata pontosan ugyan olyan édes volt, mint mindig.
- Jól rám hoztad a frászt, te idióta!
- Annak van értelme, hogy hulla fáradt vagyok két nap alvás után? – kérdeztem.
- Van kisasszony! – Steen gyorsan visszaült a helyére, mikor bejött egy doktor az anyám társságában.
- Ez olyan hülyeség! Mikor mehetek haza? – féltem a kérdéstől, de reméltem, hogy minél hamarabb.
- Még nem tudni három, négy, esetleg öt nap. Attól függ, milyen gyorsan épül fel. – leesett az állam, nem, az nem lehet. Így is késésben vagyok, a dalokat fel kell vennem, nem maradhatok benn egy napot sem.
- Biztos, hogy nem! – anya komor pillantást vetett rám, amitől csak jobb kedvem lett. Pont, mint otthon, anyának nem tetszik valami, én pedig pontosan azt teszem. Az orvos tartott nekem egy tizenöt perces felvilágosítást, mit kell tennem, hogy jobban legyek. Összefoglalva, pihennem kell. Az orvosnak el kellett mennie, izgatottan vártam mikor szólal meg az anyám, és kezdődik el a veszekedés. Nagyon fáradt voltam és pocsékul éreztem magam, de ez adott egy kis energiát fenn maradnom. Teltek a percek, de senki meg sem szólalt. Lehet, hogy anya nem fog belém kötni?
- Ezt hogy gondoltad? – és megtört a csend, anya öregebbnek látszott, mint valaha. Fekete nadrágot és kék kötött pulóvert viselt, ami nem nagyon állt jól neki.
- Mire gondolsz, a tüdőgyulladásra? Azt hittem jó móka lesz, ki akartam próbálni. – nem akartam visszafogni magam, nem érdekelt senkinek az érzése sem. Ha mindenki megutál, se tudtam volna visszafogni magam.
- Ne légy nevetséges Elisa! Tudtam, hogy rossz ötlet volt eljönnöd.
- Neked sem! Minek jöttél? Nem úgy volt, hogy nem vagyunk rokonok? Kitagadtál emlékszel? – könnybe lábadt a szeme, éreznem kellet volna valamit, bűntudatot, de semmi ilyesmit nem éreztem.
- Kikerülsz a kórházból, és haza repülsz velünk! – fogta magát és kiviharzott.
- Meg, még mit nem! – próbáltam, kiabálni, de elhagyott a hangom. Steen nem tudta mit tegyen, nem szólhatott bele a beszélgetésbe, de pontosan tudtam mit gondolt. Túlzásba vittem. Én is tudom.
- Ezt gondolom muszáj volt. – a hangját halva, egy kicsit rosszul éreztem magam, de már megtettem, nincs mit tenni.
- Nem tud haza vinni. Ügye nem tud? – végiggondoltam, anyának nagy hatalma van, elintézheti, hogy kirúgjanak, és akkor nincs hová mennem. Viszont, ha azt megteszi, nem bocsátok meg neki soha az életben.
- Fogalmam sincs, de most ne gondolj erre, inkább pihenj, én mindnet elintézek. – bízok benne, visszafeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót és becsuktam a szemem.
- Steen! – nem nyitottam ki a szemem, de biztos voltam benne, hogy még ott van.
- Igen?
- Ide hívnád nekem? – tudtam, hogy tudja, kire gondolok.
- Persze, de pihenj. – úgy tettem. Az álom egy darabig nem jött a szememre, próbáltam felidézni, mit mondtam el neki. Nagyon hülyén viselkedtem, és nem akartam elveszteni, szükségem van rá. Szükségem van rá!
Kipihenve nyitottam ki a szemem, teljesen tisztában voltam vele, hol vagyok mit csináltam és mit nem. Abban reménykedtem, hogy ha kinyitom a szemem ott lesz mellettem. Nem, csak Steen volt ott, ugyanabban a zöld ingben, amiben azelőtt volt, hogy elaludtam volna.
- Beszéltél vele? – lesütötte a szemét, rossz dolgot fog mondani.
- Nem tud bejönni. – mostanság egyre inkább biztos voltam benne, hogy a szavak képesek fizikai fájdalmat okozni.
- Miért? Anya nem engedi? – reménykedtem, de nem tudom miben.
- Nincs itt, haza ment, mármint Ausztráliába ha jól tudom, fellépésük van.
- Kimennél egy kicsit? – nem kérdezett semmit csak kiment. Feltápászkodtam és kerestem egy füzetet. Sok cuccom került ide a lakásból. A tolltartóm is benne volt a táskámba, a tollak amit Sarah-val vettem. Fogtam egyet és a füzetem, és visszavándoroltam az ágyhoz. Nem dalt akartam írni, csak ki akartam adni magamból az érzelmeimet. A naplót hülyeségnek tarom, nem is vezetek, de most jól jött volna. Nem vagyok hisztis csak fáradt.
Nem mondanám, hogy sokkal, de egy kicsivel mindenképp megkönnyebbült a lelkem. Elterveztem, hogy ennyi gyengeség elég lesz, most már csak össze kell pakolni, és lelépni innen. Otthon is tudok, pihenni. Frusztráló ez a hely. A szekrényhez nyúltam a telefonomért, és már telefonáltam is.
- Hogy vagy? – szólalt meg Tayler.
- Nem haltam meg jó? Ne kérdezze már mindenki ezt. Értem tudsz jönni? – el kell innen mennem csak ez lebegett a szemem előtt.
- Nem lesz belőle baj?
- Zavar az téged? Siess, addig összepakolok. – lecsaptam a telefont, közben Steen már bent is volt a szobába. Elkezdtem összepakolni a ruháimat és mindent, ami az enyém volt a helységben.
- Mi a francot csinálsz? – förmedt rám.
- Pakolok, minek tűnik, haza megyek. – újra önmagam vagyok. Attól eltekintve, hogy úgy köhögök, mint az a bácsika, aki mellettem ült. Olyan érzés, mintha le akarna szakadni a tüdőm.
- Biztos, hogy nem! – oda léptem mellé, magasabb, mint én, így nehéz volt a szemébe néznem.
- Csak figyelj! Nem fogok otthon se mást csinálni, csak pihenni. Viszont, a saját ágyamba gyorsabban megy, és senki sem tud rávenni, hogy itt maradjak. Ismersz vagy nem?
- Hogy fogunk meglógni? – felcsillant a szemében egy apró szikra.
- Mint a profik. Lepedőket kötünk össze, és leereszkedünk. – nem jó dolog nevetni, a nevetésem pillanatok alatt vált át köhögésbe.
- De most komolyan!
- Ahogy mindenki fogjuk magunkat, és kisétálunk az ajtón. Tudom, nagyon kockázatos, de kockázat nélkül nincs siker. – mosolyogtam rá sunyin, annyira jó tudni, hogy itt van mellettem. Pontosan úgy volt, ahogy elterveztem. Megcsörrent a telefonom, ami azt jelentette itt van Tayler, felkaptam a cuccaimat és Steen kezébe nyomtam, majd elindultunk.
Kiléptem az ajtón, próbáltam kerülni a feltűnést. Nem néztem fel, csak mentem egyenesen, míg meg nem pillantottam az én drága anyukámat.
- Mit keresel itt? - túl nyugodt volt a hangja. Nem voltam túl kedves a múltkor, és kétlem, hogy elfelejtette volna.
- Haza akarok menni. - félelem volt a hangomban.
- És te ezt engeded neki? - pillantott a mögöttem lévő Steen-re.
- Én próbáltam megakadályozni, de nem tudtam, akkor meg inkább vele tartok, és nem hagyom egyedül. - nem volt nehéz kínos helyzetbe hozni őt, mindig is tartott az anyámtól, amit meg is értek.
- Nem mondtad el neki? - mintha ott sem lettem volna, beszélt el mellettem.
- Még nem volt rá alkalmam.
- Mit nem mondtatok el nekem? - suttogtam.
- Menjünk vissza és elmondom. - anya megfogta a karom és visszakísért a szobámba. Dünnyögtem az orrom alatt, de szerencsére nem hallotta meg. Visszaültem az ágyamra, ő pedig mellém.
- Tudom, hogy nagyon megromlott a kapcsolatunk, sosem akartam ezt. Beláttam, hogy ha haza viszlek még rosszabb lenne a helyzet. - lehajtotta a fejét. Nem tudtam eldönteni mit mondjak inkább csak néztem ki a fejemből. Kinéztem egy csempét a falon, és minden egyes milliméterét megnéztem.
- Igaz, és mit nem mondtatok el? - nem akartam sokáig halogatni, mert nem bírtam volna ki.
- Beszéltem Steen-el és az anyukájával. Steen elvállalta, hogy itt marad veled míg tart ez a valami. Tudom, hogy nem látnál szívesen, ezért is gondoltam rá, és szerintem nagyon örült a feladatnak. - már anya szemét néztem, komolyan ezt mondta? De mi lesz Steen-el, és a barátnőjével? Az egész várost csak nem költöztethetik át Los Angeles-be.
- De szeretnék valamit kérni, legalább kéthetente szeretném hallani a hangodat. Tudom, hogy nem olvastad el az üzeneteimet, én sem olvastam volna el a te helyedbe. Nem azt mondom, hogy én vagyok a hibás mindenért, de kellőképpen elrontottam én is. Ketten csináltuk, és ketten kellünk, hogy helyrehozzuk. - helyre akarom hozni, és ezek normális feltételnek tűnnek.
- Rendben. - előre hajoltam és átöleltem, éreztem, ahogy egyre gyakrabban veszi a levegőt. Sír. Nem akartam sírni, de ha az anyám elkezd sírni az olyan, mintha az én könnycsatornámat is megnyitná.
- Ezt, a viszonylag meghitt pillanatot Steen törte meg.
- Bejöhetek?
- Gyere, megtöröltem az arcom és visszaültem az előző pozíciómba.
- Akkor most mi lesz? - tette fel nekem a kérdést.
- Bent maradok még két napot, valahogy csak kibírom, aztán folytatom, amit elkezdtem. Anya te menj nyugodtan vissza, mi meg akkor megleszünk itt. - boldoggá tett a tudat, hogy Steen-t magam mellett tudhatom.
- De itt maradok, ha kell még. - tudtam, hogy ez a pár nap, amit itt töltött, sok idejébe fog kerülni a munkahelyén.
- Nem kell, úgysem tudnál mit tenni.
- És velem mi lesz? Hol fogok lakni?
- Mindent elintéztem, egy lakásba fogtok lakni, de nem kaptok több pénzt, úgyhogy magatokra lesztek utalva. - hárman egy lakásba. A francba! Tayler még mindig lent vár ránk. Kivettem a telefonomat a zsebemből és már hívtam is.
- Hol a francban vagytok már? Lefagytak a végtagjaim.
- Bocsánat valami közbe jött meghosszabbítottam a szerződésem még két nappal. Azt mondják, remek páciens vagyok. - próbáltam viccesen felfogni a dolgot hátha nem jön fel kitekerni a nyakamat.
- Most szívesen megrugdosnálak, csak tudd! - el kell mondanom neki, hogy lesz még egy lakótársunk, és tudnia kell, nem kell elmennie onnan.
- Gyere fel, meghívlak egy kórházi forró csokira. Úgy hiszem ilyet még nem ittál.
- Jó! - még mindig dühös volt, de nem mondott nemet az ingyen meleg italnak.
- Míg elsétáltunk Tayler-el automatát keresni, anya megnézte mikor megy a leghamarabban repülő. Mindent elmeséltem útközben neki, mindent kivéve a hiszti rohamomat. Azt mondta volt bent egyszer meglátogatni, de tudta, hogy nem sok hasznát venném ezért inkább hazament. Anya teljes harci öltözetben várt minket a kórterembe.
- Már megy is? - kérdezte Tayler. Ő egy kicsit sem rettegett tőle, ami miatt különlegesen néztem rá.
- Igen, itt már felesleges vagyok, és ha sietek, még elérem az esti repülőt.
- Kiviszem, ha gondolja, úgyis van egy kis dolgom arra fele. - kidobta a poharat a kukába és a kabátjáért nyúlt.
- Nagyon hálás lennék.
- Na, és te kockás srác haza jössz? - vicces volt látni Steen fejét mikor rájött, hogy neki beszélnek.
- Nem, azt hiszem itt maradok Elisaval. - nem volt szükségem társaságra, egyedül akartam lenni.
- Nem kell, úgyis fekszem aludni, nem mintha lehetne bármi mást csinálni ebbe a börtönben. - a hatás kedvéért megfogattam a szemeimet.
- Hát akkor elmegyek, ha nem látsz szívesen.
Inkább nem kommenteltem semmit erre a megjegyzésre. Mindenkitől fájó búcsút vettem, majd a laptopom társaságával befeküdtem a legkényelmetlenebb ágyba, amin valaha aludtam. Az elején megijedtem, hogy nincs wifi a kórházba, de húsz perc szenvedés után sikerült rácsatlakoznom. Nem tudtam mit akarok csinálni, lusta voltam mindenhez, mégis halálra untam magam. Nézegettem képeket és beszélgettem Steen-nel míg el nem nyomott az álom. Reggel kilenckor keltettek, mikor bejött az orvos megnézni minden rendben van-e. Azt állította erős az immunrendszerem, és ha estére még jobban leszek, otthon tölthetem az éjszakát. Viszont az éneklést hanyagolnom kell egy jó darabig. Életem az éneklés ez olyan, mintha azt mondaná, hanyagoljam a lélegzést, de jobbnak láttam nem vitába szállni vele, mert még meggondolja magát és benntart egy hétig. A telefonom fél óránként rezget este óta. Michael üzenetekkel bombázott, amire lusta voltam reagálni. Olyan tizenegy óra lehetett, mikor kikapcsoltam azt a vacakot, mert kezdett az őrületbe kergetni. Nem énekelhetek, de azt nem mondta senki, hogy dalt sem írhatok. Pechemre a gitárom nem volt bent, és nem akartam felkelteni Steen-t, hogy hozza be. Úgy döntöttem csak szövegeket írok és majd a dallamokat otthon a puha ágyamba hozzá csatolom. Sok minden történt velem, kevés idő alatt, ami rengeteg ihletett adok a dalokhoz. Vicces módon egyiknek sem volt köze a szerelemhez. Lehet tényleg le kellene írnom szerelmi nyavalyáimat egy napló szerűségben. Le se tudtak volna ütni, egyik sort írtam a másik után. Nem voltam éhes csak a zenére. Írtam és írtam nem foglalkozva semmivel és senkivel.
- Baj van? – ült le mellém. Legszívesebben lerúgtam volna az ágyról, vagyis nem, de ez lett volna a helyes, lerúgni, vagy kirúgni a szobámból.
- Jól vagyok! – kihúztam magam és próbáltam távolabb húzódni tőle, az eszem és a szívem hatalmas csatát vívott egymással.
- Hoztam neked egy kalapot, megláttam és rád gondoltam nem hagyhattam ott. – levette a kalapot és a fejemre rakta, majdnem olyan póló volt, rajta, mint az álmomban. Most egy fekete pólót viselt, amin fehér foltok voltak. Fejemre tette a kalapot és megsimította az arcomat.
- Te tüzelsz! – kiáltott fel.
- Dehogy is, mondom, hogy rosszat álmodtam. – félredobtam a takarót és felálltam. A nagy lendület pillanatok alatt szertefoszlott a lábaim elhagytak, oldalra dőltem. A kezemmel próbáltam hárítani az esést, de felesleges volt, mert Michael kezébe találtam magam.
- Te jó ég! Elisa, mi a baj? – és akkor rájöttem, ez is csak egy álom, nem lehet más.
- Csak álmodom, másképp, hogy lennél ennyire dögös. – a szavakat alig tudtam kimondani. Nem tudtam, miért vagyok az ölében, de élveztem a dolgot. Az össze energiám elszállt úgy éreztem, hogy repülök, súlytalanul.
- Elisa! Ne hülyéskedj már, figyelj már rám!
- Ha dühös vagy akkor megfeszülnek az arcizmaid, nagyon cuki vagy ilyenkor. – miért ne mondhatnám, ki mit gondolok, most megtehetem élőben már nem. Éreztem, ahogy felállt és elindultunk az ajtó felé. A fejemet hátra billentett és láttam a szobámat, ahogy távolodunk. Nem szeretem, ha cipelnek, de most nagyon jól esett. Michael hangját hallottam, de nem értettem mit mond. Pillanatképek vannak a fejembe, elvisz a szállodából, aztán egy kocsiba voltunk talán, kíváncsi voltam ilyenekre, hogy vagyok képes egy álomban. Aztán pedig minden elsötétült, nem tudom mi történt. Lehet, hogy túl sok volt a jóból és az agyam nem bírta tovább. Nem láttam semmit csak sötétséget és minden egyes porcikám tüzelt. Egy darabig maradtam a sötétségben nyugodtan, aztán, kifordultam önmagamból elkezdtem ordibálni és kapálózni, fel akartam kelni. Próbáltam lenyugodni, de nem ment. Percek vagy órák teltek el nem tudom, csak annyit tudtam, hogy elfáradtam, és fel akarok kelni. A sírás küszöbén álltam, de nem tudtam semmit sem csinálni csak ülni a sötétségbe, és hagyni, hogy felemésszen.
- Kinyitja a szemét! Szóljatok valakinek. – ezek a szavak az agyam közepébe szúródtak. Nagy energiát igényel, hogy ki tudjam nyitni a szemem. Mindenem fájt, de megnyugodtam, hogy ez tényleg csak álom volt. Erőt vettem magamon és megpróbáltam felülni, de valaki megfogta a vállam.
- Ne mozogj. Túl gyenge vagy. – ezek a szavak megijesztettek, de még inkább a hang gazdája. Hosszú hónapok teltek el mióta nem hallottam őt, én döntöttem így, és már szinte el is felejtettem. Az anyám. A szemem kezdte megszokni azt a nagy fehérséget, ami várt rám. Egy hatalmas fehér szobába találtam magam. Középen feküdtem körülöttem székek, de csak kettőn ültek. Próbáltam megszólalni, de nem jött ki hang a torkomon. Próbáltam valami nyugodt dologra gondolni, körbenéztem és tudatosult bennem, hogy kórházba vagyok. A kezemben egy hatalmas tű kandikált, kifele ami infúzióra volt rákötve. Anya nyugtató pillantással nézet rám, ami minden volt csak nem nyugtató. Viszont, volt helyette más, aki meg tudott nyugtatni. Vele szembe a széken egy ismerős arcot találtam. Éreztem a mosolyomat. Az ,,újra láttam” mosolyom volt az, jól megnéztem magamnak őt, rövidebb lett a haja, és mintha magasabb is lenne egy kicsit, de ami a legfeltűnőbb volt az a boldogság. De nem csak boldogságot tükrözött az arca, a szemei alatt hatalmas fekete táskák ültek. Steen volt ott mellettem, és még anyát is más szemmel néztem, miután ráismertem a legjobb barátomra.
- Steen! – szólaltam meg, mintha késsel vágták volna szét a torkomat, és a hangok égettek. Fel akartam üvölteni a fájdalomtól, de nem tudtam.
- Hogy vagy? – kérdezte anya, megfogta a kezem, nem húztam el, pedig el akartam. Nem láttam értelmét.
- Miért vagyok kórházba? – kezdtem megszokni a fájdalmat.
- Megtámadott egy vírus, amiből tüdőgyulladás lett. Magas lázad volt. – láz, éreztem, de nem tudtam mi volt.
- Hogy kerültem ide? – törtem a fejem mi volt az utolsó emlékem. Michael-el voltam, együtt voltunk. De az álom volt, vagy nem? Teljesen összezavarodtam, kezdtem ideges lenni, mit csináltam?
- Egy piros hajú srác hozott be a kórházba. – közölte anya. A hangjába gyűlölet volt.
- Ne keljen már mindent egyesével megkérdeznem! – csattantam fel.
- Nyugodj meg. Steen mindent elmesél, én pedig keresek egy orvost. – felállt és kiviharzott az ajtón. Kíváncsi szemekkel fürkésztem Steen tekintetét. Annyira hiányzott már.
- Miki vagy ki a manó.
- Michael. – javítottam ki.
- Na, igen ő, elvileg programotok lett volna, felment, de te aludtál. Felkeltett, te pedig nagyon fel voltál zaklatva, de azt állítottad rémálom. Aztán észre vette, hogy lázas vagy de te nem hittél neki, fel akartál állni, de összeestél. Behozott a kórházba, és telefonált nekünk. Az első repülővel jöttünk. Nagyon magas lázad volt, és nem sikerült levinni, az orvosok azt mondták nagy baj lesz, ha nem megy lentebb. Az volt az egyetlen módszer, hogy bealtatóznak, és várnak. Mire ide értünk már aludtál, pár fokkal sikerült lentebb vinni a lázad, de még mindig nem voltál jól. Két egész napig aludtál, az a srác itt volt melletted, amíg ide nem értünk, de anyukád elzavarta. A telefonodat a kezembe nyomta, amin folyamatosan kérte az információkat rólad. – a düh egyre több volt bennem, próbálkoztam a „gondolj valami szépre” de nem vált be. Mi jogon zavarta el Michael-t és az csak a kisebb problémám volt, mit mondtam neki? Rémlett néhány dolog, de féltem belegondolni is.
- El kell mennem. Beszélnem kell Tayler-el, és Michael-el most!
- Ne légy hülye, fel sem tudsz állni. Mindent elintézek, amit kell, csak mond el mit akarsz. – hónapok óta éreztem egy űrt a szívembe, és most rájöttem rá mi az. Hiányzott Steen. Beszélgettünk, de nem eleget és az sem olyan, mint élőbe.
- Ölelj meg! Annyira hiányoztál! – gyengének éreztem magam, de nem érdekelt. Utálom az érzelmeket, most pedig túl sok volt bennem. Felpattant a székről és átölelt. Ahogy felállt megláttam a kockás nadrágját, amitől nevethetnékem támadt. Az illata pontosan ugyan olyan édes volt, mint mindig.
- Jól rám hoztad a frászt, te idióta!
- Annak van értelme, hogy hulla fáradt vagyok két nap alvás után? – kérdeztem.
- Van kisasszony! – Steen gyorsan visszaült a helyére, mikor bejött egy doktor az anyám társságában.
- Ez olyan hülyeség! Mikor mehetek haza? – féltem a kérdéstől, de reméltem, hogy minél hamarabb.
- Még nem tudni három, négy, esetleg öt nap. Attól függ, milyen gyorsan épül fel. – leesett az állam, nem, az nem lehet. Így is késésben vagyok, a dalokat fel kell vennem, nem maradhatok benn egy napot sem.
- Biztos, hogy nem! – anya komor pillantást vetett rám, amitől csak jobb kedvem lett. Pont, mint otthon, anyának nem tetszik valami, én pedig pontosan azt teszem. Az orvos tartott nekem egy tizenöt perces felvilágosítást, mit kell tennem, hogy jobban legyek. Összefoglalva, pihennem kell. Az orvosnak el kellett mennie, izgatottan vártam mikor szólal meg az anyám, és kezdődik el a veszekedés. Nagyon fáradt voltam és pocsékul éreztem magam, de ez adott egy kis energiát fenn maradnom. Teltek a percek, de senki meg sem szólalt. Lehet, hogy anya nem fog belém kötni?
- Ezt hogy gondoltad? – és megtört a csend, anya öregebbnek látszott, mint valaha. Fekete nadrágot és kék kötött pulóvert viselt, ami nem nagyon állt jól neki.
- Mire gondolsz, a tüdőgyulladásra? Azt hittem jó móka lesz, ki akartam próbálni. – nem akartam visszafogni magam, nem érdekelt senkinek az érzése sem. Ha mindenki megutál, se tudtam volna visszafogni magam.
- Ne légy nevetséges Elisa! Tudtam, hogy rossz ötlet volt eljönnöd.
- Neked sem! Minek jöttél? Nem úgy volt, hogy nem vagyunk rokonok? Kitagadtál emlékszel? – könnybe lábadt a szeme, éreznem kellet volna valamit, bűntudatot, de semmi ilyesmit nem éreztem.
- Kikerülsz a kórházból, és haza repülsz velünk! – fogta magát és kiviharzott.
- Meg, még mit nem! – próbáltam, kiabálni, de elhagyott a hangom. Steen nem tudta mit tegyen, nem szólhatott bele a beszélgetésbe, de pontosan tudtam mit gondolt. Túlzásba vittem. Én is tudom.
- Ezt gondolom muszáj volt. – a hangját halva, egy kicsit rosszul éreztem magam, de már megtettem, nincs mit tenni.
- Nem tud haza vinni. Ügye nem tud? – végiggondoltam, anyának nagy hatalma van, elintézheti, hogy kirúgjanak, és akkor nincs hová mennem. Viszont, ha azt megteszi, nem bocsátok meg neki soha az életben.
- Fogalmam sincs, de most ne gondolj erre, inkább pihenj, én mindnet elintézek. – bízok benne, visszafeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót és becsuktam a szemem.
- Steen! – nem nyitottam ki a szemem, de biztos voltam benne, hogy még ott van.
- Igen?
- Ide hívnád nekem? – tudtam, hogy tudja, kire gondolok.
- Persze, de pihenj. – úgy tettem. Az álom egy darabig nem jött a szememre, próbáltam felidézni, mit mondtam el neki. Nagyon hülyén viselkedtem, és nem akartam elveszteni, szükségem van rá. Szükségem van rá!
Kipihenve nyitottam ki a szemem, teljesen tisztában voltam vele, hol vagyok mit csináltam és mit nem. Abban reménykedtem, hogy ha kinyitom a szemem ott lesz mellettem. Nem, csak Steen volt ott, ugyanabban a zöld ingben, amiben azelőtt volt, hogy elaludtam volna.
- Beszéltél vele? – lesütötte a szemét, rossz dolgot fog mondani.
- Nem tud bejönni. – mostanság egyre inkább biztos voltam benne, hogy a szavak képesek fizikai fájdalmat okozni.
- Miért? Anya nem engedi? – reménykedtem, de nem tudom miben.
- Nincs itt, haza ment, mármint Ausztráliába ha jól tudom, fellépésük van.
- Kimennél egy kicsit? – nem kérdezett semmit csak kiment. Feltápászkodtam és kerestem egy füzetet. Sok cuccom került ide a lakásból. A tolltartóm is benne volt a táskámba, a tollak amit Sarah-val vettem. Fogtam egyet és a füzetem, és visszavándoroltam az ágyhoz. Nem dalt akartam írni, csak ki akartam adni magamból az érzelmeimet. A naplót hülyeségnek tarom, nem is vezetek, de most jól jött volna. Nem vagyok hisztis csak fáradt.
,,A szerelem hülyeség, mikor anyával veszekedtem, csak ő járt az eszembe és készen lettem volna kikiáltani a világnak, hogy szerelmes vagy belé. Az álmok, és minden túl sok volt, kezdek megörülni és semmi sem ér ennyit. Igazából nem szeretlek, utállak! Igen ez az a szó, voltam már szerelmes, de nem éreztem azt senkinél sem, mint veled. De nem is akarom soha. Mennyi esélyünk lenne, a számok meggyőzőek, és nagyon közel áll a nullához. Nem próbálkoztam, mert haza fogok menni. Azt hittem csak pár percig, hogy ezt félre lehet tenni, de bebizonyítottad, hogy nem, mert nem vagy itt. Miért nem vagy itt? Utállak érted? Utállak!”
Nem mondanám, hogy sokkal, de egy kicsivel mindenképp megkönnyebbült a lelkem. Elterveztem, hogy ennyi gyengeség elég lesz, most már csak össze kell pakolni, és lelépni innen. Otthon is tudok, pihenni. Frusztráló ez a hely. A szekrényhez nyúltam a telefonomért, és már telefonáltam is.
- Hogy vagy? – szólalt meg Tayler.
- Nem haltam meg jó? Ne kérdezze már mindenki ezt. Értem tudsz jönni? – el kell innen mennem csak ez lebegett a szemem előtt.
- Nem lesz belőle baj?
- Zavar az téged? Siess, addig összepakolok. – lecsaptam a telefont, közben Steen már bent is volt a szobába. Elkezdtem összepakolni a ruháimat és mindent, ami az enyém volt a helységben.
- Mi a francot csinálsz? – förmedt rám.
- Pakolok, minek tűnik, haza megyek. – újra önmagam vagyok. Attól eltekintve, hogy úgy köhögök, mint az a bácsika, aki mellettem ült. Olyan érzés, mintha le akarna szakadni a tüdőm.
- Biztos, hogy nem! – oda léptem mellé, magasabb, mint én, így nehéz volt a szemébe néznem.
- Csak figyelj! Nem fogok otthon se mást csinálni, csak pihenni. Viszont, a saját ágyamba gyorsabban megy, és senki sem tud rávenni, hogy itt maradjak. Ismersz vagy nem?
- Hogy fogunk meglógni? – felcsillant a szemében egy apró szikra.
- Mint a profik. Lepedőket kötünk össze, és leereszkedünk. – nem jó dolog nevetni, a nevetésem pillanatok alatt vált át köhögésbe.
- De most komolyan!
- Ahogy mindenki fogjuk magunkat, és kisétálunk az ajtón. Tudom, nagyon kockázatos, de kockázat nélkül nincs siker. – mosolyogtam rá sunyin, annyira jó tudni, hogy itt van mellettem. Pontosan úgy volt, ahogy elterveztem. Megcsörrent a telefonom, ami azt jelentette itt van Tayler, felkaptam a cuccaimat és Steen kezébe nyomtam, majd elindultunk.
Kiléptem az ajtón, próbáltam kerülni a feltűnést. Nem néztem fel, csak mentem egyenesen, míg meg nem pillantottam az én drága anyukámat.
- Mit keresel itt? - túl nyugodt volt a hangja. Nem voltam túl kedves a múltkor, és kétlem, hogy elfelejtette volna.
- Haza akarok menni. - félelem volt a hangomban.
- És te ezt engeded neki? - pillantott a mögöttem lévő Steen-re.
- Én próbáltam megakadályozni, de nem tudtam, akkor meg inkább vele tartok, és nem hagyom egyedül. - nem volt nehéz kínos helyzetbe hozni őt, mindig is tartott az anyámtól, amit meg is értek.
- Nem mondtad el neki? - mintha ott sem lettem volna, beszélt el mellettem.
- Még nem volt rá alkalmam.
- Mit nem mondtatok el nekem? - suttogtam.
- Menjünk vissza és elmondom. - anya megfogta a karom és visszakísért a szobámba. Dünnyögtem az orrom alatt, de szerencsére nem hallotta meg. Visszaültem az ágyamra, ő pedig mellém.
- Tudom, hogy nagyon megromlott a kapcsolatunk, sosem akartam ezt. Beláttam, hogy ha haza viszlek még rosszabb lenne a helyzet. - lehajtotta a fejét. Nem tudtam eldönteni mit mondjak inkább csak néztem ki a fejemből. Kinéztem egy csempét a falon, és minden egyes milliméterét megnéztem.
- Igaz, és mit nem mondtatok el? - nem akartam sokáig halogatni, mert nem bírtam volna ki.
- Beszéltem Steen-el és az anyukájával. Steen elvállalta, hogy itt marad veled míg tart ez a valami. Tudom, hogy nem látnál szívesen, ezért is gondoltam rá, és szerintem nagyon örült a feladatnak. - már anya szemét néztem, komolyan ezt mondta? De mi lesz Steen-el, és a barátnőjével? Az egész várost csak nem költöztethetik át Los Angeles-be.
- De szeretnék valamit kérni, legalább kéthetente szeretném hallani a hangodat. Tudom, hogy nem olvastad el az üzeneteimet, én sem olvastam volna el a te helyedbe. Nem azt mondom, hogy én vagyok a hibás mindenért, de kellőképpen elrontottam én is. Ketten csináltuk, és ketten kellünk, hogy helyrehozzuk. - helyre akarom hozni, és ezek normális feltételnek tűnnek.
- Rendben. - előre hajoltam és átöleltem, éreztem, ahogy egyre gyakrabban veszi a levegőt. Sír. Nem akartam sírni, de ha az anyám elkezd sírni az olyan, mintha az én könnycsatornámat is megnyitná.
- Ezt, a viszonylag meghitt pillanatot Steen törte meg.
- Bejöhetek?
- Gyere, megtöröltem az arcom és visszaültem az előző pozíciómba.
- Akkor most mi lesz? - tette fel nekem a kérdést.
- Bent maradok még két napot, valahogy csak kibírom, aztán folytatom, amit elkezdtem. Anya te menj nyugodtan vissza, mi meg akkor megleszünk itt. - boldoggá tett a tudat, hogy Steen-t magam mellett tudhatom.
- De itt maradok, ha kell még. - tudtam, hogy ez a pár nap, amit itt töltött, sok idejébe fog kerülni a munkahelyén.
- Nem kell, úgysem tudnál mit tenni.
- És velem mi lesz? Hol fogok lakni?
- Mindent elintéztem, egy lakásba fogtok lakni, de nem kaptok több pénzt, úgyhogy magatokra lesztek utalva. - hárman egy lakásba. A francba! Tayler még mindig lent vár ránk. Kivettem a telefonomat a zsebemből és már hívtam is.
- Hol a francban vagytok már? Lefagytak a végtagjaim.
- Bocsánat valami közbe jött meghosszabbítottam a szerződésem még két nappal. Azt mondják, remek páciens vagyok. - próbáltam viccesen felfogni a dolgot hátha nem jön fel kitekerni a nyakamat.
- Most szívesen megrugdosnálak, csak tudd! - el kell mondanom neki, hogy lesz még egy lakótársunk, és tudnia kell, nem kell elmennie onnan.
- Gyere fel, meghívlak egy kórházi forró csokira. Úgy hiszem ilyet még nem ittál.
- Jó! - még mindig dühös volt, de nem mondott nemet az ingyen meleg italnak.
- Míg elsétáltunk Tayler-el automatát keresni, anya megnézte mikor megy a leghamarabban repülő. Mindent elmeséltem útközben neki, mindent kivéve a hiszti rohamomat. Azt mondta volt bent egyszer meglátogatni, de tudta, hogy nem sok hasznát venném ezért inkább hazament. Anya teljes harci öltözetben várt minket a kórterembe.
- Már megy is? - kérdezte Tayler. Ő egy kicsit sem rettegett tőle, ami miatt különlegesen néztem rá.
- Igen, itt már felesleges vagyok, és ha sietek, még elérem az esti repülőt.
- Kiviszem, ha gondolja, úgyis van egy kis dolgom arra fele. - kidobta a poharat a kukába és a kabátjáért nyúlt.
- Nagyon hálás lennék.
- Na, és te kockás srác haza jössz? - vicces volt látni Steen fejét mikor rájött, hogy neki beszélnek.
- Nem, azt hiszem itt maradok Elisaval. - nem volt szükségem társaságra, egyedül akartam lenni.
- Nem kell, úgyis fekszem aludni, nem mintha lehetne bármi mást csinálni ebbe a börtönben. - a hatás kedvéért megfogattam a szemeimet.
- Hát akkor elmegyek, ha nem látsz szívesen.
Inkább nem kommenteltem semmit erre a megjegyzésre. Mindenkitől fájó búcsút vettem, majd a laptopom társaságával befeküdtem a legkényelmetlenebb ágyba, amin valaha aludtam. Az elején megijedtem, hogy nincs wifi a kórházba, de húsz perc szenvedés után sikerült rácsatlakoznom. Nem tudtam mit akarok csinálni, lusta voltam mindenhez, mégis halálra untam magam. Nézegettem képeket és beszélgettem Steen-nel míg el nem nyomott az álom. Reggel kilenckor keltettek, mikor bejött az orvos megnézni minden rendben van-e. Azt állította erős az immunrendszerem, és ha estére még jobban leszek, otthon tölthetem az éjszakát. Viszont az éneklést hanyagolnom kell egy jó darabig. Életem az éneklés ez olyan, mintha azt mondaná, hanyagoljam a lélegzést, de jobbnak láttam nem vitába szállni vele, mert még meggondolja magát és benntart egy hétig. A telefonom fél óránként rezget este óta. Michael üzenetekkel bombázott, amire lusta voltam reagálni. Olyan tizenegy óra lehetett, mikor kikapcsoltam azt a vacakot, mert kezdett az őrületbe kergetni. Nem énekelhetek, de azt nem mondta senki, hogy dalt sem írhatok. Pechemre a gitárom nem volt bent, és nem akartam felkelteni Steen-t, hogy hozza be. Úgy döntöttem csak szövegeket írok és majd a dallamokat otthon a puha ágyamba hozzá csatolom. Sok minden történt velem, kevés idő alatt, ami rengeteg ihletett adok a dalokhoz. Vicces módon egyiknek sem volt köze a szerelemhez. Lehet tényleg le kellene írnom szerelmi nyavalyáimat egy napló szerűségben. Le se tudtak volna ütni, egyik sort írtam a másik után. Nem voltam éhes csak a zenére. Írtam és írtam nem foglalkozva semmivel és senkivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése