III. Rész

Sziasztok!

Meghoztam életem eddig leghosszabb részét. Remélem mindenkinek tetszeni fog. Véleményeket várok mindenkitől.

Jó olvasást!

Nem tudom! Nem tudom! Nem tudom! Ezeket a szavakat kiabáltam miközben szétvertem Steen falióráját a szekrényén. Nem tartom, magam agresszívnek csak vannak, olyan pillanatok mikor elborul az agyam és muszáj vagyok valahogyan levezetni az idegeimet, ezt most az óra bánta… túl hangosan kattogott. Az idő lassabban és nyugodtabban telt miután nem volt mi kattogjon a falon. Nem tudom mennyi időt töltöttem egyedül érzéseim szerint, nem lehetett több háromnegyed óránál. El nem döntöttem mit fogok csinálni viszont meguntam a magányt így lementem megnézni, hogy megy a bolt.

- Elisa! Segíts Steen-nek teli van a ház nem boldogul egyedül. – kaptam a parancsot miközben a hasamhoz vágtak egy kötényt.

- Rohanok! Merre is kell mennem? – életemben nem segítettem még, sokszor akartam, de mindig féltem, hogy valamit elrontok, vagy épp elesek az étellel a kezemben.

 - A harmadik bokszhoz most ültek le menj oda kérdezd meg mit kérnek! – és már kint is voltam a konyhaajtón. Még sohasem láttam ennyi embert itt, nem is tudom mi az oka ennek a nagy létszámnak, de ez csak jó hisz több éhes száj több pénz.

Próbálok oda férni az új vendégekhez, de nagyon nehéz dolgom van. Nem akarok senkit sem fellökni, de még ma oda akarok érni.

- Szép estét! Mit hozhatok nektek? – magamban szakadtam a röhögéstől vajon így kell csinálni? Sosem hallottam még ilyet csak a filmekben. Nem sűrűn jártam éttermekben csak ide itt meg sose kérdezték meg tőlem ilyen udvariassággal, hiszen szinte családtagnak számítok.

- Szia! Én egy hamburgert kérek dupla hússal. Drágám te mit eszel?

- A görög és a kerti salátatál között vacillálok. Melyik a finomabb? – egyiket se ettem még itt sőt az is meglehet, hogy sehol sem ettem még salátát. Nem vonz az ilyes féle étel inkább eszek gyrost végülis abba is van saláta.

- A kerti saláta mellé nagyon finom öntetett csinál a szakácsunk érdemes megkóstolni mindkettőt.

- Akkor a kerti salátát kérném. – a csaj velem egyidős lehet, hosszú szőke haja és élénk kék szeme nagyon vonzó tud lenni a fiúk számára a barátja pedig a szokásos izomagy nagy szélkabátban és bemelegitő nadrágban.

- Azonnal hozom. – magabiztossággal telve léptem oda a pulthoz leadni a rendelést.

Egyik megrendelés követte a másikat, már fájt a lábam a sok szaladgálástól, de nyugtatott az a tudat, hogy kevesebb, mint fél óra van még zárásig. A munka nem teljesen tudta elterelni a figyelmemet. Mindig mikor vártam a rendeléseket két dolog járt az eszembe, egy dal a szerencsétlen pultos lányról, aki fülig szerelmes egy vendégbe és, hogy mi lenne, ha holnap nem mennék el és véget vetnék a még meg sem kezdődött karrieremnek. Rendszerint eszembe jutott, hogy felugrok a pultra és elkezdek énekelni, de utána rájöttem, hogy akkor az egész város hülyének nézne és nincs szükségem erre, pedig biztos nagyon vicces lett volna. Steen-nel is épp csak összefutottam két rendelés közt még időm sem volt megköszönni rendesen, amit értem tett.

Az utolsó vendég után alig vártam, hogy haza mehessek és aludjak egy nagyot, de nem akartam csapot-papot otthagyni ezért segítettem felmosni.

- Nem volt még alkalmam bocsánatot kérni és megköszönni, amit értem tettél. – Steen előttem haladt egy seprűvel a kezében.

- Nekem kéne bocsánatot kérnem. Ez volt a minimum, amit megtehettem érted. 

- Ha befejeztük haza kísérsz?

- Igen, de előbb anya beszélni akar veled. – most félnem kellene? Anyukája nagyon aranyos, de még sohasem hívott félre beszélgetni lehet, azt hiszi valami rosszat csináltam.

A takarítás végét szótlanul fejeztük be, egyre idegesebb lettem, amiért nem tudtam mit csináltam. Steen anyukája az irodába épp a bevételt számolta mikor benyitottam. Intett, hogy zárjam be az ajtót és üljek le vele szemben.

- Elrontottam valamit? Valaki panaszkodott? Nagyon sajnálom nem csináltam még ilyet.  Nem volt valami jó napom, mert nem tudok mit csináljak egyetemre menjek vagy próbáljak meg még egyszer nekifutni a dalversenynek de ha az nem sikerül és anya rájön megöl. – ijesztő volt, ahogyan megindultak belőlem a szavak és nem tudtam abba hagyni.

- Lassíts drágám. Nem rontottál el semmit, pontosan meg akartalak dicsérni és köszönni, hogy beálltál segíteni. Nem sokszor hallottalak még csak mikor Steen-nek énekeltél, de szerintem megéri kockáztatni. Anyukád rá fog jönni mi a legjobb neked és veled együtt örülni. – a szavak nagyon jól estek és kívántam, hogy így legyen viszont nem nagyon hittem bennük.

- Remélem így lesz.

- Ezt a mai segítségedért szeretném adni, tekint úgy rá, mint egy kis zsebpénz a nagy útra tudom, hogy nem túl sok..

- Köszönöm, de nem fogadhatom el. – nem gondolnám, hogy a családnak pénzért segít valaki és amúgy sem fogadtam volna el hisz szívességet tettem, azért mert nem várna el semmit az emberek.

- Kérlek! – teljes mértékben biztos voltam benn, hogy semmiféleképpen nem fogadom el a pénzt.

- Nem! Szívesen segítettem. Most pedig lassan haza kellene mennem. Jó éjszakát. – ezzel felálltam, mielőtt kiléptem volna az ajtón még rámosolyogtam, ő az a nő, akiből folyton árad a szeretett, sosem láttam még veszekedni egy gyerekével sem.

Steen az ajtó előtt várt rám. A szemei alatt nagy fekete karikák húzódtak, amit eddig észre sem vettem. Kíváncsi voltam mi az oka, hogy mikor találkozunk mindig nagyon fáradt és olyan, mint aki nem sokat aludt mostanában.

- Eldöntötted mit fogsz holnap csinálni? – az utcák teljesen üresek voltak és az egészet Steen rekedt hangja töltötte be.

- Nem, tudom. Itt az a kérdés melyik döntsön a szívem vagy az agyam.

- A szív. Bár az agyaddal gondolkozol a szíved nélkül az agyad is hasztalan lenne, mert a szívedben van, ami te vagy ami éppenséggel nálad a zene.

- Ez nagyon okos volt. Készültél rá vagy csak úgy jött?

- Csak úgy jött, de mond, hogy nincs igazam. Meg arról se feledkezz el, hogy napjaimba került, míg sikerült bejutnom oda, hogy egyáltalán fontolóra vegyék az ajánlatomat. – igaza van, sokan sok mindent megtett, hogy ide kerüljek, ha nem is magamért értük meg kell próbálnom nem mintha én nem akarnám.

- Elkísérsz?

- Én vagyok, a menedzsered nélkülem el se mehetnél, viszont tudjad, nagyon drága vagyok. – végre mosolyogni látom, ami engem is mosolyra derített.

- Igen? Mert hány százalékos részesedést akarsz? – oldalba ütöttem mire ő majdnem bele esett az árokba.

- Most már az életbiztosításomat is te fizeted! – dünnyögte és nekilökött egy régi rozsdás kerítésnek.

- Hogyne, az összes dolgot, ami fizetned kell én állom nem? – ilyen veszekedéssel telt a haza utam, a végén már ott jártunk, hogy ő egész nap csak alszik és szórakozik és én tartom el a saját luxus villájában. Szép álom!

A ház előtt megbeszéltük, hogy tizenegy előtt lemegyek, és onnan megyünk el busszal. Próbáltam a lehető leghalkabban közlekedni a házban, sokszor kommandóztam már itt, szinte profinak számítottam ilyen téren. A fejemben már teljesen összeállt mit fogok holnap csinálni, már csak három dalt kell kiválasztani amit, eléneklek. Megágyaztam és kiborítottam a dobozt, amelyikbe valamelyik nap bele pakoltam a dalaimat.

                                                                         -My life,

   -   My fight,

               -You are suffering,

    - Pointless,

      -Two kisses,

        - Unbelievable,

     - Never ever,

       -  Life is good,

     - Well timed.

A nagy keresés közben elnyomott az álom.

Fejfájással ébredtem, borzasztó álmom volt. Egy sivatag közepén voltam és nem volt hangom, nem vagyok benne biztos, hogy a saját bőrömben voltam, mert sokkal kissebnek éreztem magam, akkorának, mint egy porszem.

Egy kicsit se tudtam koncentrálni semmire sem. Gyorsan kipattantam az ágyból és megtámadtam a fürdőszobát. A tükröt nagy ívből kerültem el, ledobtam a ruháimat és beálltam a zuhanyrózsa alá. Egész nap képes lennék ott maradni, de késésben vagyok, át kell énekelnem a dalokat, majd rohanhatok is el, az egyetemről nem is beszélve az első napon való lógás nem épp a legjobb dolog, amit csináltam eddig.

A dalok átnézése úgy nézett ki, hogy a tükörre felragasztottam és miközben készülődtem elénekeltem mind a hármat, majd még egyszer gitárral miután mindennel kész voltam.

Dühítő dolog az idő, mikor alig vársz valamit akkor direkt lassabban telik csak, hogy belepusztulj a várakozásba, viszont ha nem akarod, hogy elteljen, mint egy őrült úgy kergetik egymást a mutatók. Az idő beosztásában sohasem voltam jó, szeretek lustulni, aminek az ára a folyamatos futás.

A hátamra csaptam a gitáromat és már futottam is, a lépcsőn majdnem sikerült elesnem végül mégis épp testrészekkel érkeztem a megbeszélt helyszínre.

- Késtél öt percet. A busz mindjárt itt van. – a szívemet a fülemben éreztem, nem nagyon hallottam mit mond csak figyeltem miközben az órájára mutogat.

- De itt vagyok a busz pedig még nincs, ez a lényeg nem?

- Pontosabban te is itt vagy és a busz is. – ahogy befejezte a mondatott villámszerűen ott termet a busz. Alapesetben majd összecsináltam volna magam ijedtemben most viszont nem értem rá erre inkább kapkodtam a lábam, mielőtt a sofőr bezárja az orrom előtt az ajtót.

Általában azt gondolom, hogy hétfőn csak reggel van tömve a busz, de nem, alig férünk be az ajtón annyira zsúfoltan vannak már idebent. A legrosszabb, ha a busz ajtónál vagyok, mindig le kell szállnom mikor valaki mögöttem megnyomja a gombot, előfordult már az is, hogy nem sikerült visszaszállnom a buszra így gyalogolnom kellett az iskoláig. A fejembe újra és újra lejátszom a dalokat, láttam már annyiszor őket, hogy tudjam pontosan a kottát és a szöveget is. Öt megállót kell utazni a busszal, már a harmadiknál járunk és egyre kevesebb hely van a buszon, egyáltalán lehetséges ennyi embert felengedni egy ilyen pici buszra. Lábujjhegyre állok, hogy körülnézhessek a legtöbb ember a buszon nő. Vannak idősebbek és fiatalabbak, akik épp a munkába tartanak, vagy akik épp haza tartanak a munkából. Mindig is szerettem elemezni az embereket rájuk nézni és megpróbálni kitalálni az életüket, foglalkozásukat. Például az ablak mellett áll egy rövid barna hajú szemüveges nő, kosztümöt visel az arca tökéletes, valakivel beszélget, az ujjhegyein bőrkeményedések vannak és a másik kezében egy nagy mappa. Én arra következtetnék, valami féle irodába dolgozik vagy esetleg újságíró.

A következő megálló Rosa square. Ez nekem szólt ezen az utcán van a stúdió.

A buszról leszállva még jobban összenyomva érzem magamat, és nem nagyon segített anya üzenete, sem amiben megkérdezte milyen az első napom. Reflexszerűen megfogtam Steen kezét.

- Remeg a kezed!

- Tudom, kezdek félni. – éreztem, hogy megszorítja a kezem, hátha sikerül megnyugtatnia. Annak a lehetősége, hogy megnyugodok egyenlő a nullával.

- Gondolj valami szépre! Nem jó, ha nagyon izgulsz, gondolj a zenére.

- Folyamatosan arra gondolok, ezért is vagyok most itt. – az ajtó előtt megálltunk egy pillanatra, a kezemet beletöröltem a nadrágomba, és teljesen átadtam magam a másik énemnek, aki csak a zenével foglalkozik minden mást kizárva az elméjéből.

Az egész épület hatalmas, ahogy beléptünk megcsapta az orromat a levendula édes illata. Velünk szemben ott volt a recepció, emlékeztem rá mikor elsőnek jöttem ide akkor a második emeletre küldtek. Éreztem az ereimben szaladgálni az adrenalint miközben oda létünk a recepcióshoz.

- Jó napot! Egy meghallgatásra jöttünk délre.

- A nevét, ha kérhetném. – a recepciós egy harmincas éveimben járó nő volt a hangja olyan volt, mint egy robotnak.

- Elisa Green.

- Igen. A negyedik emeletre kell mennie ott pedig, keresse meg a 4.2 Stúdió feliratú ajtót, oda kell bemennie addig felszólók, hogy itt van.

- Köszönöm. – próbáltam lassítani a tempómon, de szívem szerint rohantam volna felfele nem érdekelve kit lökök fel.

A liftnél sokan voltak ezért inkább a lépcső mellett döntöttünk, nem vagyok klausztrofóbiás mégsem szeretek liftben utazni, a lépcső megnyugtat és tudom, hogy kevesebb az esélye, hogy leszakad.

A szívem egyre gyorsabban vert, Steen egy kicsit lemaradt a lépcsőzéssel, de a negyedik emelet feliratú ajtónál bevártam.

- Egy kicsit kipirosodtál. – mosolyogtam rá mikor megláttam a fordulónál.

- Jobb, ha csendbe maradsz miattad kellett lépcsőznöm én teljes mértékben lift párti vagyok.

- Mehettél volna lifttel is és találkoztunk volna itt.

- Jókor szólsz. – felért és kilökte az ajtót mögöttem.

Egy hosszú folyosón találtuk magunkat, a fal halványabb bordó színű volt és mellette szorosan fekete bőrhatású kanapé volt. Steen mint aki otthon van végig vetette magát a kanapén ujjával pedig az ajtóra mutogatott, ami előtte volt. 4.2 Stúdió. Éreztem, ahogy elkezdek szédülni, de egy pillanat alatt el is múlt ez az érzés. Az ajtóhoz léptem majd bekopogtam, mielőtt beléptem volna Steen-re néztem várva a bátorítást.

- Kéz és lábtörést! – ez volt az utolsó, amit hallottam miután becsuktam magam mögött az ajtót.

Ez a helység kisebb volt, mint amire számítottam, viszont nagyon hangulatos. A falon lemezek voltak felfüggesztve és egy két koncert plakát. Egyetlen egy ember volt a szobában egy fiatal férfi, nem sokkal lehet idősebb nálam. Felállt a székéből és oda lépett hozzám.

- Szia! Gondolom te vagy Elisa. – a hangja lágy volt és nagyon kedvesen mosolygott rám.

- Igen. A meghallgatásra jöttem.

- Igen tudom, az udvarlód sok időt töltött a kinti fotelen csak, hogy egyáltalán beszélhessen velem.

- Nem az udvarlóm! Lehet egy kérdésem? – kevésbé voltam ideges azt hittem megint azoknak az embereknek kell énekelnem, akiknek az első meghallgatáson, ott nagyon feszélyezve éreztem magam itt viszont mintha otthon lennék.

- Akkor nagyon szerethet téged. Igen engem kell meggyőznöd, és igen tényleg nagyon fiatal vagyok ehhez a munkához. – ennyire kiszámítható lett volna a kérdésem? Gondolom nem én voltam az egyetlen, aki ezt akarta kérdezni tőle.

- Akkor kezdhetem? – ledobtam a gitártokomat a szék mellé, amin ültem.

- Igen. Egyébként Jordan-nek hívnak. – letettem elé a dalokat, amiket tegnap kiszelektáltam miután haza értem.

- Melyiket énekeljem el? – ahogy elkezdte nézegetni a dalokat az arca semlegessé vált eddig mosolygott most pedig inkább tűnt komolynak, nem tudom eldönteni ez jót vagy rosszat jelent számomra.

- A Well timed és a Never ever-t. – most megint mosolygott mikor elkezdtem játszani.

Egyetlen dallam annyi is képes az egész testembe életet lehelni, éreztem, ahogy kizárom a külvilágot miközben énekeltem, nem érdekelt, hogy ki figyel és, hogy hol vagyok csak én voltam és a dal. A két dal között csak egy kis szünetet tartottam fel se néztem, mert féltem a reakciótól. Tudtam, hogy mindent bele adtam érzésem szerint jobb voltam, mint először magamat meggyőztem itt az a kérdés Jordan-t sikerült-e? Felnéztem, de nem láttam ki semmit sem a tekintettéből viszont volt bent más is egy kislány, neki minden valószínűséggel tetszett, mert tátott szájjal nézett rám.

- Milyen voltam? – nem tudtam magamba tartani a kérdést csak néztek rám és nem mondtak semmit, ami csak fokozta az idegességemet.

- Nagyon jóó! Ügye Jordan? Mond meg neki, hogy gyönyörű hangja van. – a kislány nem lehetett több nyolc évesnél, fogta magát és beleugrott Jordan ölébe. Ő még mindig nem szólalt meg. Elkezdett keresni valamit az egyik fiókjába. Mikor újra felnézett egy kotta volt nála és felém tartotta.

Elvettem tőle és megnéztem ez az én dallom a Broken Dreams. Csak egyszer játszottam el mikor megírtam. Nagyon meglepett, hogy itt van.

- Ez a dal miatt vagy itt. Ha ezt nem adja ide a barátod, akkor nem hívtunk volna be. Eljátszanád? – ezt nem tudtam gyakorolni tehát csakis az ösztöneimre tudok hagyatkozni.

A szöveget tudtam, de a dallamba nem voltam biztos. A dalt énekelve a szívem összeszorult felgyülemlett bennem minden, ami akkor történt. A folyamatos pofáresések. Sírni nem sírhattam meg nem is tudtam ezért inkább a zenébe öltem a haragomat. 

A kislány szemébe könnyek gyűltek. A kérdés már csak az volt, sikerült-e meggyőznöm a bátyját.

- Érdekes hangszíned van és az írási tudásod is jó, de… - de az nálam egyenlő a nemmel, nem voltam elég jó.

- Tehát nem? – éreztem, ahogy a csalódás beszél belőlem, mehetek vissza tanulni.

- De! De, lesz időd megtanulnod kint Los Angeles-ben amennyiben vállalod, hogy nem tudunk már csak tizenegy hónapig támogatni és aláírsz egy szerződést.

- Sikerült? – felpattantam a székből és a kislányt a magasba emeltem, aki már nem Jordan ölében ült, hanem mellette állt. Kacagott és én is vele nevettem. Majd rájöttem, hogy ez mind szép és jó viszont anyámnak, hogy mondom el?

Jordan elmondta milyen teendőim vannak aláíratott velem egy papírt, hogy vállalom a feltételeket és nem szegem meg azokat. Azt mondta holnap reggel indul, egy repülőgép arra fel tudok szállni, mert minden nappal nehezebb lesz behoznom a lemaradásomat.

Miután mindent megbeszéltünk kiszaladtam és Steen ölébe ugrottam. Mosolygott, de a szemében láttam, a szomorúságot, próbálta leplezni, de ott volt és én láttam.

Már két óra volt mikor anya irodájához értünk. Jobban féltem, mint két órával ezelőtt. Anyának fél óra múlva tárgyalása lesz, ami nekem csak jó mivel nem fog sokáig tartani a beszélgetés. Csak én mentem be. Anya épp az ügyet nézte át, amire mennie kellett. Mikor felpillantott remény csillant a szemében egy kis aggodalommal.

- Mit keresel itt Elisa? Baj van? – letépni a ragtapaszt ezt kell tennem.

- Anya beszélnem kell veled.

- Mondjad drágám mi a baj? Az egyetemen bántottak?

- Nem! Nem voltam egyetemen, Steen elintézte, hogy még egyszer meghallgassanak és én elmentem. Azt mondták kivisznek engem is, de már csak tizenegy hónapot tudnak biztosítani. – anya teljesen elsápadt. Meg sem szólalt ott ültünk egymás mellett hosszú perceken át.

- Kérlek, anya mondj valamit! – felállt és felpofozott. Éget az arcom, de nem fáj inkább meglepődtem.

- Hálátlan vagy Elisa Green! Ezt érdemlem? Megbeszéltük, hogy egyetemre mész, felvettek és be is jártál az előkészítőre. Nem dobhatsz el mindent, nem engedem. Nem mehetsz el.

- De elfogok! – most már én is felálltam és szembe néztem vele.

- Ha elmersz menni többé nem, leszel a gyermekem. Nem viccelek! – áradt belőle a düh, de én is dühös voltam, képes lenne kitagadni, csak mert nem azt teszem, ami neki tetszik.

- Jó! Máról kezdve nem vagyok a gyermeked! – kiviharzottam a helységből és az épületből is. Éreztem, ahogy a könnyek lefolynak az arcomon, én nem akartam sírni és észre sem vettem csak mikor Steen megfogta a kezemet.

- Mit mondott?

- Azt, hogy ha elmerek menni, akkor, kitagad a családból. – a szavak marták a torkomat.

- Atya ég! Mit fogsz most tenni?

- Haza megyek és összepakolom az összes holmimat. Aludhatok nálad ma? Holnap reggel úgyis megy a gépem. – úgy nézett rám mintha szellemet látott volna.

- Komolyan mondod? Képes vagy anyukád ellen fordulni?

- Te nem voltál tisztába a lehetőségekkel Steen anya semmiképpen nem fogadta volna el ha elmegyek, ez volt az egyik legrosszabb lehetősség, de én tisztában voltam ezzel csak reménykedtem  benne, hogy nem ezt választja.

- Ez nagyon durva. De a te életed. Aludhatsz, de úgy kéne megcsinálni, hogy anyukám ne jöjjön rá mert ott fog először keresni az anyád.

- Nem fog keresni. Túl makacs hozzá, de jó.

Az összes holmimat, amit csak tudtam beletettem három bőröndbe, nem sok holmim van, amit magammal akartam vinni, nem sok ruhám van, mert a legtöbbet kinőttem és lusta voltam újat venni.

A legfontosabb dolgok a ruháim, cipő, laptop, gitár, néhány könyv, a lemezeim és a pénzem. Bár elvileg minden hónapba kapott elegendő pénzt én kiskorom óta erre gyűjtöttem, úgyhogy semmi képen nem halnék éhen. Próbáltam mindent összepakolni amilyen hamar csak lehet tudtam, hogy nem jöhet még haza, de nem akartam egy perccel sem több időt itt tölteni. Azóta is hallom a hangját: Ha elmersz menni többé nem, leszel a gyermekem. és még az arcomon érzem a keze nyomát.

- Mindent összepakoltál? Add ide a bőröndöket. – talán most volt a legnagyobb szükségem Steen-re és nem, csak mert segített cipekedni hanem, hogy ne legyek egyedül. Nem tudom mit csináltam volna ha ezt az egészet egyedül kell végigcsinálnom.

- Remélem, semmit sem hagyok itt. – bezártam az ajtót és a kulcsomat a pótkulcs mellé tettem.

- Biztos, hogy ezt akarod tenni?

- Igen! – tudtam, ha most elmegyek, többet nem mehetek, vissza bármi is történik, odakint új életet kell kezdenem.

A házhoz érve Steen körülnézett tiszta-e a terep. Anyukája a pultnál volt az apukája meg épp vásárolni ment, mert hiány volt néhány alapanyagból. Próbáltunk észrevétel nélkül felosonni a házba, de olyan érzésem volt, hogy valaki meglátott minket. Öt óra elmúlt mire mindent kipakoltam majd rendben visszapakoltam a táskákban. Közben megkaptam az e-mailt, amibe leírták mikorra kell kiérnem és mi vár rám odakint. Féltem, de ezt nem mondhattam el senkinek még Steen-nek sem, erősnek kell látszanom. Steen egy matracot cipelt épp befele a szobájába, emlékszem erre a matracra ezen aludtam mindig mikor itt töltöttem a tavaszi szünetet. A szüleink sohasem engedték meg, hogy iskola időben egymásnál aludjunk ezért felosztottuk én aludtam itt a tavaszi szünetben ő pedig nálunk az ősziben.

- Te vagy én?

- Én! Az én helyem. Anyud lent van még?

- Igen.

- Akkor behozom az ágyneműket. – az ágyneműk a vendégszobába voltak egy nagy szekrény tetején.

Az ágynemű majdnem akkora volt, mint én, nem sokat láttam merre kell menni a szobába érve el is estem a bőröndömben. De legalább puhára estem. Steen az ágyon fekve röhögött rajtam. Nem valami jó a reflexe, mert nem vette észre, ahogy hozzá vágtam a kispárnámat. Annyira meglepődött, hogy leesett az ágyról.

Próbáltam visszafojtani a nevetésemet, de nem sikerült. Egymás bénaságán nevettünk. Nem tudom, hogy kellene éreznem magam, örüljek vagy sírjak? De próbáltam azzal foglalkozni, ami a jelenben van az pedig a legjobb barátom, akivel már csak nagyon kevés időt tölthetek együtt.

- Elisa megígéred, hogy nem felejtesz el odakint? - és a nevetés abbamaradt.

- Ha akarnálak, se tudnálak elfelejteni. Meg minden nap beszélünk majd.

- Jó! Nagyon vigyázz magadra. Most lemegyek, hozok fel valami ehetőt nem láttalak ma még enni,

- Mert még nem is ettem, de az izgalmak miatt nem is tudtam volna.

Egy hatalmas csirkemelles szendviccsel tért vissza, meglátva összefutott a nyál a számban.

- Anya tudja, hogy itt vagy. Azt mondta látta mikor felmentünk, nem bánja, de ha anyukád felhívja, el fogja mondani.

- Ettől az egytől nem félek, mérget vennék rá, hogy nem fogja se őt sem engem felhívni. – a szendvicsbe beleharapva a mennyországban éreztem magam eddig fel sem tűnt milyen üres a hasam. Kajálás után végigfeküdtem a matracon és megnéztem milyen lesz a napirendem. Minden nap lesz valami „órám” van, mikor zenetanárhoz kell, mennem vagy mikor fel kell énekelnem egy dalt alig várom.

Nem éreztem magam fáradtnak mégis elaludtam. Hamar aludtam el, hamar keltem bár lehet, csak az izgalom teszi ezt velem. Megszokásból is a faliórára néztem, amit minap széttörtem. Megkerestem a telefonomat és láttam, hogy még csak négy óra van. Még egy fél órát aludhattam volna, de most már felesleges.

Kikerülve Steen-t kinéztem az ablakon megnézni, hogy öltözzek fel. Már a nap kezd feljönni, de még biztos hűvös lesz kint. Megkerestem a fekete farmeremet és a kötött zöld pulóveremet. Mire teljesen elkészültem Steen is felkelt.

- Már indulunk is? – kora reggel nagyon hasonlított a kisöccsére, törékenynek és fiatalnak látszott.

- Nem soká igen, de neked nem kell jönnöd, kitalálok.

- Reméltem, hogy ezt mondod, mert semmi kedvem nincs felkelni. – kimászott az ágyból és magára rángatta a farmerjét és egy kockás inget.

- Akkor minek öltözöl?

- Csak kikísérek valakit a reptérre.

- Uh, te aztán nagyon vicces gyerek vagy. Tudod, hol van a városi reptér? – soha életembe nem ültem még repülőn csak annyit tudok, hogy a város szélén van, de azt, hogy pontosan hol azt nem.

- Én nem, de anya igen. Kivisz minket kocsival.

A reptér nagyobb, mint ahogy gondoltam nem sok gép van itt vagy csak kettőt látok, annál több ember van itt. A becsekkolás viszonylag hamar lemegy, csak mindent felpakolok egy szalagra, amit átvilágítanak. Ott állok a bejárat előtt és a szívem majd kiugrik. Steen-re fáj ránéznem az anyukája pedig ugyanúgy, mosolyog, ahogy szokott. Odalépek hozzájuk és megölelem őket. Nem tudok beszélni, mert ha megszólalnák, akkor automatikusan elkezdene folyni a könnyem azt pedig nem, akarom. Elindulok a helyemre úgy, hogy nem nézek hátra, nem örökre megyek el csak egy kis időre és folyamatosan tartjuk majd a kapcsolatot. Egyedül vagyok egy repülőgépen, vagyis nem ismerek senkit sem és ez aggaszt egy kicsit. Bekapcsolom az övemet és várom, hogy felszálljunk. A felszállás olyan érzés lehet, mint mikor pár másodpercig megszűnik körülötted a gravitáció. Fantasztikus érzés, de épp elég ideig tartott utána pontosan olyan mintha egy kocsiba ülnék, csak nem érzem az utat. A látvány leírhatatlan fentről látni a világot, amiben élek elmondhatatlan. Az út többi részét zenehallgatással és alvással töltöttem. Jó fél napos út volt, úgyhogy mikor leszállok, telis-tele vagyok energiával. Leszállás előtt megtorpanok a félelemtől. Most az lehetek, aki akarok, egy új élet kezdődik el mihelyst kilépek az ajtón.